Közel volt a falu a városhoz, szinte mindenki ingázott az iskolában tanítók közül, csak az nem, aki a faluban született. Valamikor a nyolcvanas évek derekán lábra kapott a hír, mindenkinek szerződnie kell arra, hogy bead egy disznót a megfelelő begyűjtőközpontnak. Erre fújtunk egyet, de mégis könnyedén vettük, mert minket, blokklakó ürgéket nem érinthet.
Az teljes képtelenség. Hol tudnám felnevelni? Eszkábáljak én is egy disznóólat az erdő alatt, mint némelyek, s járjak ki naponta etetni? Fel se tudnám cipelni a moslékot. Arról nem is beszélve, hogy akár el is lophatják, akkor meg hiába minden. Az sem biztos azonban, hogy egyik hatóság sem köt bele azokba a kutricákba, mert minden bizonnyal törvénysértő a jelenlétük.
Ezen otthon szépen el lehetett morfondírozni ekképpen, de a néptanács embereinek mindenre volt válasza: Igenis, hassak oda, hogy fel tudjak nevelni egy disznót, ha nem bírom a moslékot cipelni, cipelje a férjem! Elvégre ő is eszik a háznál. Értsem meg, hogy az állam nem tudja ellátni a lakosságot, ha a lakosság nem tesz semmit. Disznót kell nekem is beszolgáltatnom, hogy legyen, miből árulniuk nekem is a boltban disznóhúst. Más is eleget tesz a kötelességének, pedig tömbházban lakik. Én meg: ugyan, nem fogok törvénytelenséget elkövetni, bárki is találja ki. De már az is a fülünkbe jutott, hogy aki ellenáll, azt büntetik, később meg egyenesen arról volt szó, hogy kiteszik a szűrét a tanügyből. Pedig akár beadtuk a disznót, akár nem, a boltok úgyis üresek voltak, lehetett nosztalgiával azokra az időkre visszagondolni, amikor még füstölt disznóbokák lógtak bennük, mert azokkal legalább ízes fuszulykalevest lehetett főzni.
Egy ideig ez amolyan morfondírozás szinten folyt, de egy napon arra érkeztem a munkahelyemre, hogy most már aztán meg kell kötni azt a szerződést! Mondtam, hogy én bizony nem. Én a fürdőkádamban fürödni szeretnék, meg gyerekeket füröszteni, nem disznót nevelni. Olyasmire nem kötelezhetnek, amihez nincsenek meg a feltételeim. Főnökünk bement az irodájába. Gondolom, felhívta a néptanácsot, meg azt is gondolom, hogy letolták, mert egészen felpaprikázva jött ki, s újból hozzálátott meggyőzésemhez. Nem mentünk semmire. Na, ő most átmegy a néptanácshoz, majd azok intézkednek. Körülöttünk még a lehelet is megfagyott, nem szólt senki semmit. Csak én méltatlankodtam, fel is tettem a kérdést a többieknek, hogy: titeket is piszkálnak? Bólogattak. Az igazgatónő visszaérkezett a szomszédos néptanácstól, azt mondja: hívatnak.
– Ki?
– Hívatnak – értsd meg.
– Nem megyek.
– Az elnök hívat, de ott van mindenki.
– Nem megyek. Honnan tudjam, hogy hívatnak. Lehet, hogy csak te találtad ki. Nem követtem el semmit, engem mint állampolgárt nem lehet csak úgy a néptanácshoz rángatni! Mit üzengetnek?
– Hozzak pecsétes papírt? – így az igazgatónő.
– Hozzál. De rá legyen írva, hogy miért hívatnak, mert a semmiért nem lehet. Az is rá legyen írva ám, hogy milyen paragrafus alapján akarnak engem disznóbeadásra kötelezni!
Elrohant az igazgatónő a papírért, de jött is vissza nélküle. Semmiféle papírt nem mertek küldeni. De szépre fogták a szót, hogy csak menjek át öt percre, annyit nem tudok megtenni?
– Nem. Jöjjenek ide, ha annyira akarnak valamit! Mit képzelnek, hogy egyenként odacitálnak bennünket, s ott nekünk esik az egész végrehajtó bizottság?
Követség ment, jött, és jelentette: idejönnek. Hű, azt a nemjóját, kezdtem kifogyni azt ötletekből, de ettől szempillantás alatt fel is mérgelődtem: – Na, csak jöjjenek! Itt mi vagyunk itthon. Bezárjuk az ajtót, s jól megverjük őket! János, segítesz? – fordultam én is ahhoz, akiről tudtam, hogy legalább annyira fel van háborodva az eset miatt, mint én, bár ő a faluban lakik.
– Igen – hangzott kicsit tétován, a felindulástól rikácsoló hangon, miközben a hang gazdája le-föl járkált, akárcsak én.
– Gabi bácsi?
– Ütjük!
– Ne beszéljetek hülyeséget, úgy bezárnak érte, hogy sose jöttök ki!
– Miért? Valaki el fogja árulni? Tanú nélkül nem lehet minket bezáratni.
– Elég, ha én elmondom – ijesztgetett az igazgatónő.
– Mi meg majd megmondjuk, hogy hazudsz a sleppeddel együtt.
Körülnézett. Amit látott, abból azt vette ki, hogy így fog történni. Egy másodpercig gondolkozott, aztán megint felkerekedett és átment a szomszédba. Mi meg csak köröztünk a tanári nagyasztala körül, mint az elszabadult bolygók. Kezembe vettem egy harminccentis vonalzót, s abba kapaszkodtam. Méregettem a pozíciót az ajtó mögött, hogyha belépnek, odaugrom, s kulcsra zárom. Lesz, ami lesz, már az agyvizem is felforrt.
Amikor visszajött, azt mondta: – Nem kell disznót lekötni, de ezt nem felejtik el nektek.
– Mi se nekik, hogy itt lelki terror alatt tartanak napok óta. Ugye, hogy nem muszáj?! Csak velünk akarják teljesíttetni a tervet, mert minket tudnak munkaszerződés-felbontással ijesztgetni. A kollektívtagokat nem lehet, velük már nem tudnak sokkal jobban kitolni.
Az egyik kolléganő sírva fakadt. Majd a másik is. Kezdtem vigasztalni őket, hogy ez tényleg idegfeszítő volt, de most már vége.
– Óóó – legyintettek –, nem az a baj. Tegnap náluk járt a banda, s addig kényszergették őket, amíg aláírták a szerződést. Gabi bácsinak a felesége is aláírta, mert őt nem tudták rávenni, de nagyon mérges volt érte. Az bizony azt jelentette, hogy amikor esedékes a beadás, vesznek egy százkilós disznót jó sok pénzért, beadják, az állam meg valami potom pénzt ad érte. Jánosnak sem volt sok választása, mert az ő felesége meg egyenesen a néptanács épületében dolgozott, ugyan más cégnél, de megjelent a slepp náluk is, János akadékoskodott, az asszony kérlelte, végül János ráállt, de azt mondta, semmit nem ír alá, az ólból az egyik malacot most azonnal vigyék. De rögtön, és takarodjanak. Befogták bizony a nagyobbik termetűt – ezen még később is sokat méltatlankodott –, s vitték nagy malacvisítás közben... valahova. A tanár úr pedig hátratett kézzel nézte, ahogy az elöljáróság küzd a disznóólban.
Mire mindezt megtudtam, már én is falfehér lehettem. Azt hittem, mindenki ugyanolyan cipőben jár, mint én, pedig rajtuk már elverték a sorport. Akár ott is maradhattam volna egyedül a placcon a nagy számmal. De legalább disznót nem kellett beszolgáltatni.
Bálint Mária
