Édes nagyapóka, lelkem, maga azt hihetné múltkori levelem után, hogy Cenci néninek egyetlen barátnője sincs, s hogy általában senkit sem lát szívesen a rózsadombi villában. Ebben csalódik, nagyapóka, mert van még egy lény a világon rajtam kívül, akit szívből szeret, s akinek tiszteletére mindig fölveti a konyhát. Ez a ritka lény Cicuka néni, aki nem tévesztendő össze a múltkori levelemben bemutatott kurta-vastag Cicuka nénivel. Miként Cicuka néni, úgy Cicuka néni is osztálytársa volt Cenci néninek, de amilyen kurta-vastag Cicuka néni, oly hosszú-sovány Cicuka néni, s mert ezért is szereti őt Cenci néni, no meg azért különösen, hogy Cicuka néni sem ment férjhez, részint mert nem vitték, részint meg – nem mondhatok egyebet: otthon feledték.
Énnekem, nagyapóka, lelkem, semmi panaszom sincs Cenci néni konyhájára, de gondoltam, csinálok magamnak egy görbe napot, tetszik tudni, friss kuglófos és tejszínhabos kávés, no meg mindenféle nyelvcsettintő nyalánkságos görbe napot, s lett nekem egy nadselű gondolatom. Cérnavékony, ide-oda dülöngélő betűkkel írtam egy igen szép levelet Cicuka néni nevében Cenci nénihez, mely szerint „Édes drága egyetlen barátnőm, ha nem leszek terhedre, szombaton délután meglátogatlak, de csak egy pár pillanatra, nehogy nagy uzsonnát rendezz, elég nekem egy kis csésze kávé kiflivel, ezerszer csókol a te Cicukád.”
Ezt a levelet postára tettem, nem sajnáltam az ezerkoronás bélyeget tőle, mert húszezret is megér egy olyan uzsonna, amilyent Cenci néni szokott Cicuka néni tiszteletére rendezni.
Hej, nagyapóka, lelkem, ha látta volna a Cenci néni nagy örömét, amikor a levelet olvasta. Hátha még látott volna engem, amint felöltöztem a kedves, drága Juci szobalány segítségével, pont úgy, ahogy Cicuka néni szokott. Épp olyan magas frizurát csinált Juci nekem, keresztül szúrva egy gombostűvel, amely messzire kiabálta minden embernek, aki feléje közeledett: Félre az útból, mert kiszúrom a szemedet! Persze, szemüvegről is gondoskodtam, s így állítottam be Cenci nénihez, aki szerencsére rövidlátó, a hangomról pedig nem ismerhetett meg, oly édesen, oly vékonyan sipítottam: drága édesem, oly rég nem láttalak, majd megszakad a szívem utánad (ó, ó, nekem is – sipította Cenci néni). Nos, így tovább, aztán meghánytuk-vetettük a világ dolgát, s a magam becses személyét is belekevertem a beszélgetésbe, így ni:
– Hát a híres Öcsike mit csinál?
– Pompás fiú, nadselű gondolatai vannak, kár, hogy most nincs itt, a szüleinél van a városban. Bizony, édes Cicukám, nadselű gondolat volt tőlem, hogy ezt a drága gyermeket örökbe fogadtam.
– No, no, csak meg ne bánd később, drágám. Azt hallottam, hogy túlságosan bővérű a fiú – mondám én.
– Majd lecsapódik idővel – nyugtatott meg Cenci néni, aztán asztalhoz ültünk, Juci hozta a kuglófot meg a tejszínhabos kávét, s persze kezit csókolommal üdvözölt engem. Láttam, hogy csak úgy táncol Jucinak az arca, tetszik tudni, rángatózott, mert alig tudta visszatartani a nevetését. Én persze barátságosan biccentettem a fejemmel: jó napot, kedves Juci, s amikor kiment, megkérdeztem Cenci nénit, hogy meg van-e elégedve Jucival.
– Nagyon, de nagyon – nyomta meg a gy-t Cenci néni olyan erősen, hogy három gy-nek hallatszott, én meg elkezdtem panaszkodni keservesen, hogy a szakácsném is, a szobalányom is rettttenetes (négy t-vel), s ha még ezen a nyáron gyászjelentést kap egyetlen barátnőjéről, azt a cselédeknek tulajdonítsa.
– Ó, szegény Cicukám, de sajnállak! – sápítozott Cenci néni.
– Miért sajnálsz, drágám? – kérdezte meglepődve Cicuka néni, aki a végszóra lépett be, ahogy a színpadon szokás.
No, nagyapóka lelkem, vagy sajnálta Cenci néni, vagy nem Cicuka nénit, de maga sajnálhatja, hogy nem lehetett tanúja annak a megrökönyödésnek, amikor Cicuka néni meglátta hasonmását, Cenci néni pedig Cicuka nénit két példányban. Persze, én egy-kettőre kisirültem a szobából, hirtelen átöltöztem, s úgy jelentem meg az uzsonnánál, ahol a nénik nagy kacagva gondolkodtak.
– Ó, ó, te csibész, te, hát te írtad a levelet! – így Cenci néni.
– No lám, de jól eltaláltad, megjöttem az uzsonnára! – így Cicuka néni.
– Nadselű gondolatnak nadselű uzsonna a jutalma! – mondám én, s rég nem ízlett így a tejszínhabos kávé, amelyhez hasonló jókat kíván nadselű gondolatos unokája.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
