Nehéz lenne pontosan meghatározni, miről is szól Matei Vişniec A pandamacik csodálatos utazása, ahogyan ezt egy szaxofonista elmeséli, akinek volt egy szeretője Frankfurtban című darabja, és nehéz meghatározni, hogy miről szól a belőle készült előadás. A két gondolati ív nem azonos irányban halad, mégis tökéletes összhangban  egymással. A darab egy férfi és egy nő titokzatos találkozásáról, és kilenc éjszakán át tartó kalandjáról szól, mely során a valóság álommá, különös delíriummá változik, ennek végén pedig kinyílik egy ajtó, amely a valóság bizonytalanságától a nemlét bizonyossága felé vezet. Az előadásban a férfi és a nő mellett egy rózsaszín medve – talán a címben szereplő pandamaci – és egy szaxofonos is megjelenik, akik jelenléte minduntalan feloldja azt a tömény elmúlásérzetet, amely az első pillanattól áthatja a színpadi történéseket. A darab végig egy lakásban játszódik, amelyben minden kapcsolat megszakadt a külvilággal, a telefonhívások üresen csengenek, csak az üzenetrögzítő kapcsol be időnként, de hasztalan sorjáznak rajta az üzenetek. Az előadásban a lakás egy része – talán a hálószoba – őszi erdővé változik, ahol hulló falevelek, mohával benőtt nagy lapos kövek, csörgedező patak, bokrok, letört ágak és monoton vízcsepegés teszi egyre intenzívebbé az előadás során az ősz, az elmúlás hangulatát. Az álomvilág egyik oldalán konyharészlet, jéghideg fényekkel, díszlet­elemekkel, a másik oldalon hűtőszekrény, amelynek ajtaján át ki-be járnak a szereplők. Zseniális díszlet, mely a jelmezekkel együtt (Bagoly Zsuzsi munkái) tökéletes keret egy szürreális álom kibontakozásához. A rendező által válogatott zene és a fényeffektusok (Erőss László közreműködése) szintén fontos elemei a hangulatok felerősítésének, Bordás Attila koreográfiája látványos és erősen elidegenítő hatású. A rózsaszín medve (Lung László Zsolt) játéka – konyhában való foglalatosságai, szakácskodása, újságolvasása stb. – és a szaxofonos (Albert-Nagy Örs) megjelenései időnként a darab groteszkségét fokozzák, máskor a poézist mélyítik el. Azonban maga a történet, mindaz, ami köré ez a sok látványos, hangzatos elem felépül, szinte jelentéktelenné silányul az előadásban, ahogy újabb és újabb ajtók nyílnak, egyre kevésbé tudjuk, hogy melyik is vezet a cél felé. Amikor meglátjuk a „pandamacit”, meglepődünk, aztán nevetünk rajta, és amikor egészen elfogadjuk a jelenlétét, felszámolja magát egy ideig, látszólag kilép a játékból. Persze ez is csak a játék része... A főszereplőpár P. Magyarosi Imola és Barabás Hunor mindent megtesz, hogy átadjon valamit abból a csodából, ami egy nő és egy férfi között a legegyszerűbb, legtermészetesebb élethelyzetben is megtörténhet, de hangjuk nem tud kiemelkedni az általános hangzavarból. Lehet, hogy a szerelem csodája és az elválás elviselhetetlenségének érzése, amelyet a főszereplők alakításaiban próbáltam megtalálni, maga volt ez az egész különös álomvilág?
Bárhogy is volt, előbb-utóbb minden gondolatból csak érzetek maradtak, minden apró jelenet, mely felépült előttünk, le is nullázódott, mintha a rendező semmit sem akarna komolyan venni abból, amit megmutat. Tamás István dramaturg közreműködésével beleír és belehúz az eredeti szövegbe, mégsem foglal állást. Amint a szereplők megmutatták, sok mindent el lehet mondai egyetlen á hanggal, de ennek az ellenkezője is igaz: sok értelmes mondat is lehet semmitmondó, ha megfogalmazójuk nem akarja felfedni a titkait. Talán ezért döntött úgy a rendező, hogy az igazság keresése helyett megtartja az érzetek, sugallatok, benyomások szintjén az előadást. Meleg és hideg színeket egyaránt használ, ezekből keveri ki a további ellentétpárokat: boldogságot-szomorúságot, humort-drámát, légiességet és szutykos, sáros fizikalitást. Ha néha elkalandozott a figyelmünk, helyes úton jártunk az előadás befogadása szempontjából.
Ahogy lassan követtük a színpadi történéseket, könnyed eleganciával emelkedtek ki az elmúlás nagy közös életérzéséből a rendezői ötletek és nézői felismerések. Végül is ez a művészet.  Hogyan lehetne arról beszélni, ami időtlen, és nem része a látható világnak?