A fényben a kockakövek mosolyognak, arrébb a szökőkutak fázósan rejtőzködnek üregükben. Az ember, didereg bár, mégis lassítja lépteit: valami jóleső melegség árad szét zsigereiben.
Bandukol át az ember a téren, a lámpák sorát lassan maga mögött hagyja, választania kell: jobbra vagy balra. Úti célja eléréséhez szinte mindegy, hogy a könyvtár felé, majd az elágazó ösvények parkján át halad-e, vagy a következő teret választja, és felmegy a hegyen. A második útvonal nem annyira kihalt, és ama melegség, mely pár lépéssel előbb jótékonyan átbillentette a szeles-esős idő kiváltotta letargián, a magány helyett a társaság vágyására sarkallja. A földkupacot jobbról kerüli meg hát, pár lépcsőfok, autó nem jár, át az úton. Lépéseit ismét rövidebbre fogja, gyönyörködik a törperózsákban, csodálatos, hogy szirmaikat még ilyenkor sem hullatták el, épp csak kissé összébb húzódtak, mintha ők is fáznának. A tömbházakból kiszűrődő gyér fény ahhoz épp elég, hogy megállapíthassa: egyre foghíjasabbak a sorok, az ágyás úgy szűkül, ahogy széléből fogynak a rózsatövek.
Bandukol fel a játékosan kanyargós ösvényen az ember, lábával tapogatja a vörös betonlapokat. Hogy nem cementszürkék, azt nappali emlékeiből tudja. És hogy a lépcsők helyett érdemesebb a baba- és tolókocsis közlekedésre szánt utat választania, szintén napvilágos emlékeiből rémlik. Mert az még hagyján, hogy a lépcsőfokok valami megfejthetetlen algoritmus szerint kiválasztott egyik-másika magasabb vagy alacsonyabb a többinél, hiszen az ember lába megszokja a lépésbeli rendellenességet is, ha sokat gyakorolja, de a kevésbé ragaszkodó járólapok hiánya kellemetlen élmények okozója lehet. És látni azt, hogy épp hol hiányzik a lépcsőfokról a kőlap novemberben már kora délután sem lehetséges. Itt a világítás, mikor működött, már akkor is mesebeli volt: mintha a távolban pislákolna egy halovány gyertya. De jó ideje már a sejtelmes útjelzők is kimúltak, béke poraikra. Újabban viszont fényreklámok tűntek fel a lépcsősor menti boltok homlokzatán, bevilágítva bár egy-egy szintnyi teret. Áldás ez a Las Vegas-i hangulat a gyalogos számára, az ember arra gondol, a városnak nem pénzt kellene kérnie a cégek reklámjaiért, hanem éppenséggel fizetni nekik, hogy elvégzik helyette a közvilágítás nemes feladatát. Legalábbis azokon a városrészeken, ahol a közpénzen végzett fusermunka ilyképpen mutatkozik meg.
Bandukol felfelé a hegyen az ember, összehúzza a gallért, lennebb tolja a sapkát, kívülről a szél, belülről a tovaszállt bizsergés hűti kedvét. Szaporázza lépteit, miközben irigykedve vet még egy utolsó pillantást válla felett a fényárban úszó térre.