A terepmunka során megállapította, hogy a vizsgált nyolcvanhárom faluban hatvankétezren beszélnek jelenleg magyarul is, bár a moldvai katolikusok száma kétszáznegyvenezerre tehető. A moldvai csángók közösségi identitástudatáról pedig azt állítja, hogy abban a nyelv nem játszik akkora szerepet, mint a Kárpát-medencén belül élő magyarság esetében, és ,,a csángók önmagukhoz legközelebb állónak a többi csángó falu katolikus lakosságát érzik, függetlenül attól, hogy ezek megőrizték-e eredeti nyelvüket vagy sem". Tánczos Vilmos tapasztalaton nyugvó állításait a néprajzosok, történészek elfogadják, adataira hivatkoznak, kutatásainak eredményei mondhatni hivatkozási alapul szolgálnak szinte minden csángó témájú tanulmányban. A május 8—9-én Bákóban tartott, Veszélyeztetett kultúrák, veszélyeztetett örökség című konferencia egyik előadója volt, ebből az alkalomból kérdeztük a csángókérdés néhány vetületéről.

Csökken a nézetkülönbség

— Különös azt látni, hallani, hogy nem magyar nemzetiségű néprajzosok, nyelvészek is kutatják a moldvai magyarok múltját és jelenét. Van ennek jelentősége a magyar csángókutatók számára?

— Természetesen van. Örvendek annak, hogy a román kollégák is eljöttek a bákói konferenciára, bár korábban is meghívták őket. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy nagyon megerősödött a nyugati fiatalok jelenléte, felnőtt egy generáció, akik pénzeket pályáznak meg azért, hogy Rómában levéltárakban kutassanak, és más nyugati forrásokat is feltárjanak. Ez a fiatal generáció a csángókutatást európai perspektívában végzi, azt jelenti, hogy sok nyelvet ismernek, képzettek, el tudnak olvasni latin vagy olasz forrásokat, nyilván, megpályázzák hozzá a pénzeket, megkeresik a publikációs lehetőségeket, és ez nagyon jó. Ezen a konferencián legalább hét-nyolc ilyen kutató volt, köztük angol, német, lengyel. Vannak, akik itt születtek, de nyugati egyetemeken doktorálnak.

— Miben más az ő perspektívájuk a csángókérdésről, mint a hazai kutatóké?

— Nem lehet általánosítani, de annyi elmondható, hogy a nézetkülönbségek csökkennek. A tendencia az, hogy a magyar, román és más nemzetiségű kutatók egyformán kezdenek gondolkodni a kérdésről. Nincsenek akkora koncepcionális, illetve ideológiai eltérések, mint ezelőtt tíz évvel. Kialakul egy egységes témakezelési mód. Adódnak problémák, tudományos viták, főként a múlt megítélése tekintetében, de ezek nem ideológiai mezőnyben zajlanak.

— Egyetértés van a csángó jövő megítélése tekintetében is?

— A tudomány nem prófécia. Elhangzottak előadások a nyelvről, az előadók egyértelműen megfogalmazták, hogy itt nyelvvesztés, illetve asszimiláció történik. Arról, hogy ez miként folytatódik, melyek lesznek a következményei, nem esett szó, nyilván, ez sok tényezőtől függ. Nem lehet belelátni a jövőbe. De ebben a tekintetben is úgy érzem, a konszenzus megteremtődött olyan értelemben, hogy néhány évvel ezelőtt azok a román kutatók, akiket meghívtak, egyszerűen tagadták az asszimiláció tényét. Kétnyelvűségről beszéltek, kiegyensúlyozott kétnyelvűségről. Számomra eléggé elfogadhatatlan világlátási mód volt, de ez megszűnt. Ebben a tekintetben is úgy érzem, egyformán beszélünk.

— Az utóbbi időben kialakult egy fiatal csángó értelmiségi réteg, és már nem nélkülük folynak a szakmai tanácskozások a moldvai magyarságról.

— Természetesnek tartom, hogy a fiatal csángó kutatók is jelen vannak. Ez kitűnő dolog, hisz egy közösséget csak azok tudnak hitelesen képviselni, akik annak tagjai, és ténylegesen itt élnek, itt nevelkednek fel. Vannak jogászaik, tanáraik, egyházi értelmiségük.

Ideológiai háttér nélkül

— Létezik-e, és ha igen, szükség van-e csángómentésre? Vagy inkább a csángókra kell hagyni, hogy olyan nyelvi jövőt teremtsenek maguknak, amilyent akarnak?

— A tudományosságnak a jelenségek megértése, leírása, továbbítása a célja. Egy nyelvésztől, történésztől, néprajzostól nem lehet azt várni, hogy valamiféle módon alkalmazottá tegye az ő tudományát. Ha volt ilyen jellegű információra szüksége a politikai szférának, azt megadtuk mindig. Például, hogy az ET vonatkozó jelentése elkészült, a csángókutatóknak is tulajdonítható, ez közreműködéssel történt. Az más kérdés, hogy mi az, ami politikailag és mi az, ami a tudományban aktuális. Természetesen, a szakma ellátja információval azt a politikai réteget, amelynek bizonyos helyzetben erre szüksége van, de ettől a szakmát nem az érdekli, hogy adott programokban mire van szükség, hanem leírja, milyen a nyelvi helyzet, milyen a népi hagyományok állapota az adott kultúrában, de ezt nem attól teszi függővé, hogy éppen milyenek a politikai lehetőségek.

— Mire van szükségük a csángóknak?

— Sok mindenre van szükség. Az oktatási programra, magyar misére, de lehet gondolni a politikai érdekképviseletre, a csángó sajtóra, múzeumok ügyére és sok más egyébre.

Vegyük az oktatás kérdését. Több helyszínen megfogalmazódott, hogy magyar órákat akarnak. Azt gondolom, ennek biztosítását nem kell attól függővé tenni, hogy milyen mértékű az asszimiláció. Vannak olyan falvak, ahol jó a nyelvi állapot, és ott könnyebben lehet tanítani, de el tudok képzelni olyan helyzetet is, hogy egyáltalán nem tudnak a gyermekek magyarul, és igénylik az ilyen programokat. Volt is erre példa 1990 után, amikor Perka Mihályék megindították a szabófalvi magyar nyelvkört, és azt azonnal megszüntették, sőt, retorziókat alkalmaztak velük szemben, emiatt azóta sem merték újraindítani.

Egy demokratikusan berendezkedett világban nem tartom sem magyar nacionalizmusnak, sem főbenjáró véteknek, hogy valaki olyan környezetben, ahol az asszimilációs folyamatok rendkívül előrehaladottak, nyelvi revitalizációt kezdeményez. Ezt nagyon nehéz megértetni a román közvéleménnyel, de néha a magyarral is, mert a magyar közvélemény azt várja ezektől az oktatási programoktól, hogy mentsük meg a gyermekeket, fordítsuk meg az asszimilációt. De efféléről szó nincsen. Azt gondolom, hogy ezek a trendek nagyon erősek, és ezekben az iskola csak egy nagyon fontos tényező, de ha felmerülnek ilyen igények a gyermekek, a szülők részéről, hogy ők akarnak akármilyen szinten tanulni, akkor ezt meg kell oldani. Egyedül az a kérdés, hogy módszertanilag minél jobb színvonalon és a megfelelő módon tudjuk megoldani az adott helyzetet. Másképpen kell megoldani egy jobb nyelvállapotú faluban, mint ahol kevésbé él még a nyelv. A csángóknak igazán arra volna szükségük, hogy az ideológiai hátteret levá­lasszuk ezekről a programokról.

Annak sem volnék ellene, ha tényleg visszamagyarosításról lehetne beszélni, de szóba sem jön, hogy a falvaknak legalábbis nagyon nagy hányadában ezeket az asszimilációs folyamatokat befolyásolni lehetne. Azt sem tartanám véteknek, bűnnek vagy magyar nacionalizmusnak, ha be lehetne indítani ilyen nyelvi revitalizációs programokat, ahogy Euró­pában más népek esetében volt rá próbálkozás, és volt, ahol működött is.

Hiszem, hogy az emberek nevelhetőek

— Habár csak érintőlegesen, de szó esett a konferencián az identitásról, és többször is elhangzott, hogy nem nyelvi identitásról van szó ezekben a veszélyeztetett közösségekben. Van egy erős nyelv, egy presztízsnyelv, amihez igazodnak, ennek ellenére ők tartják az identitásukat, de ez nem elsősorban a nyelvhez kötődik.

— Így van. Az helyes, hogy a nyelvismeretet, a nyelvtudást külön kezeljük az etnikai identitás kérdésétől. Valaki mondhatja magát magyarnak úgy is, hogy nem tud magyarul egyáltalán, mint ahogy mondják is. Viszont hiba volna úgy abszolutizálni ezt a gondolatot, hogy nem is kell igazán a nyelv elvesztésével foglalkozni, mert úgyis megmaradhatnak magyarnak, úgyis kialakulhat egy sajátos közösségi csángó identitás, ha nem tudnak magyarul. Ez természetesen igaz bizonyos mértékig. Csak egy példát mondok: ebben az esztendőben külön volt a magyar és a román húsvét; több faluban, ahol együtt laknak ortodox román és katolikus csángók, akik nem tudnak magyarul, felmerült ez a probléma, hogy egyik közösség ünnepel, a másik meg nem. Olyan férfival találkoztam Szaláncon, Cireşoaián, ahol az egész völgy vegyes lakosságú, aki azt mondta, sértegetik őket azzal, hogy amikor ők mondják, hogy Hristos a înviat, akkor nem azt válaszolják rá, hogy adevărat a înviat, hanem hogy bună ziua. Deklaratív módon elhatárolják magukat a katolikus identitástól, gyakorlatilag elkülönítik maguktól őket, és magyaroknak nevezik, noha egy részük nem tud magyarul.

— Általánosítva a csángó ügyet és annak rendezését, mennyire szabad, illetve kell a tudományosságnak, általában az értelmiségnek beleszólnia abba, hogy mi történjék egy adott népcsoporttal, ha úgy látja, hogy segítségre, támogatásra szorul?

— Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy amit én képviselek, megfelel-e annak, amit a világ akar. Nem lehet abszolutizálni, hogy az értelmiségnek arrafelé kell mennie, amerre a tömeg akarja, mert az értelmiségnek szerintem a maga hivatását kell képviselnie. Én ebben hiszek. Azt gondolom, az emberek nevelhetőek, legalábbis arról nem tehet le egy értelmiségi, hogy nevelje a gyermekeket és általában a társadalmat. Nem mondhatom azt mint tanár, hogy most ne tartsunk órát, mert a gyermekek éppen ki akarnak menni a zöldbe, és játszani akarnak. Ha az embernek van egy hitvallása, egy hite, hogy mit akar a világban megtanítani, akkor azt kell képviselnie.

Ezt nem lehet úgy felfogni, hogy az értelmiség az, aki a problémát létrehozza azáltal, hogy megnevezi. A probléma nem attól van, hogy kimondjuk... Az értelmiségnek az a feladata, hogy feltárja, megnevezze, és ha tudja, akkor orvosolja is a gondokat. Tehát, ha itt asszimiláció van, kultúravesztés, akulturáció, akkor ezt ki kell mondani első lépésként, és utána erre lehet esetleg építeni szociálpolitikát, művelődéspolitikát, oktatáspolitikát. Ez egy következő lépés. Nem lehet az a stratégia, hogy ne beszéljünk a dolgokról, mert akkor nincsenek. Probléma márpedig van.