„Csak még egyszer gyere elő a résből, hol elbújtál, gyerekkorom, / Csak kő legyek, csak bogár legyek, és engedj újra füveiddel játszanom” – énekelte Gajzágó Zsuzsa Rajtammaradt télikabát című új Cseh Tamás-előadóestjén, és borzongva éreztük, hogy valóban megjelenik körülöttünk az a régen elfelejtett világ, amelyben annyi titok és vidámság volt, és amelynek tünékeny varázsa egyre ritkábban talál utat a lelkünkhöz.
Kicsit szkeptikusan szoktam részt venni az emlékkoncerteken, tribut-zenekarok fellépésein, azokon a műsorokon, amelyek közismert előadók dalait dolgozzák fel, mert többször előfordult már, hogy csalódtam bennük. Az ilyen eseményeken általában az eredeti előadó szellemiségét keresem, vagy a feldolgozó és az eredeti alkotó viszonyára vagyok kíváncsi, legkevésbé érdekel a „ki mit tud” hozzáállás, és zavarni szokott, amikor azt érzem, hogy verseny zajlik a színpadon, arra van kihegyezve a koncert, hogy kiderüljön: bizony könnyedén feléri az utánzó az utánzottat, adott esetben túl is szárnyalja őt technikai tudásban. Így sikerült kitörnie a szürkeségből több tucat olyan „megasztár” előadónak, akiktől egy épkézláb saját dalocskát sem hallottunk még, mert talán nincs mondanivalójuk, vagy nem erősségük a kreativitás.
Gajzágó Zsuzsa emlékestje kapcsán is elkerülhetetlenül megfogalmazódtak bennem ezek a gondolatok, miközben próbáltam kifürkészni az alkotók viszonyát Cseh Tamáshoz, az ügy motivációját, szándékukat a produkció elkészítésével, előadásával. Az első dalok alatt úgy tűnt, félig-meddig színházi produkciót látunk, mely több szempontból is indokolt, hisz Gajzágó Zsuzsa színésznő és részben Cseh Tamás is az volt: több filmben és színházi előadásban játszott, ezenkívül zenészi, énekmondói pályája is közel állt a színházhoz. Az előadó jó érzékkel, hitelesen tolmácsolta a dalokba foglalt gondolatokat, azok humorához, játékosságához képest azonban a műsor első felében fölösleges modorosságnak tűnt a színésznő pluszban „eljátszott” mimikája, komikus arckifejezései. Aztán egyszer csak – talán az előadói drukk megszűnése okán – elkezdett egyre mélyülni és személyesebbé válni a produkció, és csupán az a fajta játékosság maradt, mely része az előadó személyiségének, és amely nagyszerűen összeillett a dalok világával. Jól állt Gajzágó Zsuzsának az előadás: hitelesnek hangzottak szájából a szövegek, könnyedén uralta a dallamokat.
Ahogy a nézők helyett inkább Cseh Tamás került a figyelem középpontjába, lassan beleolvadt a dalokba a körítés, a rímekbe foglalt képek, ízek, hangulatok beszippantották a játszókat, és egyre fényesebben ragyogott előttünk Cseh Tamás és Bereményi Géza pasztellszínekben pompázó csodálatos világa. „Nem te vagy a fontos, hanem a dal” – biztatta Cseh Tamást fellépései előtt Bereményi Géza, az est folyamán pedig lassan világossá vált számomra, hogy a Tamási Áron Színház előadása is hasonló szempontokat követ: a dalok által testet öltött előttünk az a keserédes, abszurd, egykor élhetetlennek tűnő, ma mégis nosztalgikus érzéseket keltő kispolgári valóság, mely a szerző által megfogalmazott humoros értelmezésekkel együtt egyedivé, megismételhetetlenné teszi a két művészóriás életművét. Nem tudom, hol volt az a pillanat, ahol egészen megadtam magam a produkciónak, de egyszer csak arra döbbentem rá, hogy minden dallam visszhangzik a lelkemben, a tudatom pedig kábultan repül széles láthatárok felett, ahol összevissza kavarog a múlt számtalan emléke, közöttük pedig újra és újra felbukkan Cseh Tamás arca, tekintete, mozdulatai. Szeánsz volt valóban ez a közös együttlét, melyben akkor voltunk a legtávolabb a valódi szeánsztól, amikor egymás kezét megfogva a nézőtéren eljátszottuk azt.
Gajzágó Zsuzsa második Cseh Tamás-estjének közreműködő zenészeit – Simó-Lakatos Barnát, Katona Dávidot és Ráduly Zsófiát – legalább ugyanolyan mértékű elismerés illeti, mint az énekesnőt. Mindhárman pontosan, szerényen, fegyelmezetten játszottak, nyomát sem éreztem bennük annak a fajta hozzáállásnak, hogy akkor ők megmutatják, hogyan kell ma Cseh Tamást játszani. Könnyedén szólaltak meg a dalok előttünk, de ha jobban figyelni kezdtünk valamelyik zenészre, elismeréssel állapíthattuk meg, hogy bizony volt munka ebben a produkcióban, amíg minden hang a helyére került. Cseh Tamás pedig úgy volt jelen, hogy nem vetélytársnak tekintették, akivel versengeni kell, nem is idegennek, aki üzeneteket küld a messzi távolból, hanem főszereplőnek, aki mellett tisztelettel és szeretettel foglaltak helyet a színpadon.
