Raffay Ernő egy demográfiai helyzetképpel indította mondandóját, rámutatva: amennyiben a trianoni „békeparancs” hozta területcsonkítást sikerült volna elkerülni, a magyar királyság lélekszáma mára elérhette volna a negyvenmilliót, amiből mintegy 36 magyar lett volna. Ezzel szemben most tíz országban van szétszórva  magyarság, kettő közülük a legnacionalistább Európában: Románia és Szlovákia. A kedvezőtlen helyzet ellenére a történész úgy vélte, az elmúlt 26 esztendőben a térség biztonságpolitikai eseményei kitermeltek olyan helyzeteket, amelyekből Magyarország nyertesen kerülhetett volna ki, sőt, jelenleg is adódnak ilyen lehetőségek. Meggyőződése szerint Magyarország szétdaraboltsága csak időleges, aki ennek az ellenkezőjét állítja „vagy bolsevik, vagy liberális történész, vagy ostoba ember”.
Felvezetőjét követően Raffay Ernő az általa elszalasztottnak tekintett lehetőségeket vette sorra, nem feltétlenül időrendben. Indításként azért megemlítette, hogy 1938. és 1941. között (a négy restitúció időszakában) még léteztek magyar kormányok, amelyek árgus szemekkel figyelték, hogy a nagyhatalmi játszmák közepette mikor adódik alkalom akár a diplomácia, akár fegyverek útján érvényesíteni az érdekeinket, amit meg is tettek előbb Felvidéken, majd Kárpátalján, Észak-Erdélyben, végül a Vajdaságban és Bácskában. A második világháborút lezáró békeszerződés után beköszöntő kommunista érában (Romániában főképp az 1965-ös évet követően) a magyar érdekérvényesítés esélyei Raffay Ernő szerint „egy lakatlan szigeten kitörő tömegverekedésével” voltak egyenlőek, olyan körülmények között, hogy a kelet-közép-európai baráti szocialista országok meghirdették a magyar nacionalizmus elleni küzdelmet is (ehhez a kádári vezetés is csatlakozik a polgári nacionalizmus visszaszorítására elindított harcával 1956 őszét követően). Egészen 1989-ig, a kommunizmus bukásáig ez a helyzet nem változik, majd beköszönt a rendszerváltozás, a legtöbb volt szocialista országban békés átmenettel (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Bulgária, a Német Demokratikus Köztársaság és maga a Szovjetunió is), kivétel Románia.
A kommunizmus bukása ugyanakkor egy másik történelmi eseményt is magában hordozott, Raffay Ernő szerint ugyanis elindított egy revíziós folyamatot is a trianoni államkonstrukciók életében. Románia volt az egyetlen, mely 1990 után is megőrizte határait, Csehszlovákia 1991 végén összeomlott, illetve Jugoszlávia egy véres, hatéves polgárháborúban – több ezer halálos áldozattal és máig kiható erős szerb-horvát gyűlöletet maga után hagyva – széthull. Raffay Ernő – aki akkor a hadügyi államtitkári tisztséget töltötte be az Antall József vezette kormányban – meglátásában Magyarország számára mindkét esemény lehetőséget teremtett, amelyet viszont nem sikerült kihasználni. A történész úgy véli: Szlovákia államiságának elismerését feltételekhez kellett volna kötni (a déli magyarlakta területek átadásához), és ennek akár katonailag is érvényt lehetett volna szerezni, hiszen ekkor a csehszlovák hadsereg, amelynek szétosztásáról döntött Prága és Pozsony, gyakorlatilag nem volt ütőképes, míg a magyar abszolút erőfölényben volt. Szintén 1991-ben indul el Jugoszlávia szétesésének folyamata a szlovén, majd a horvát függetlenség kinyilatkoztatásával. A délszláv háborúként ismert konfliktus, amely ezután kirobbant, a délvidéki és a horvátországi magyarokat egyaránt súlyosan érintette (egyebek mellett belesodródtak a konfliktusba, illetve a Horvátország területéről elűzött szerbeket Bácskában és Újvidéken telepítette le erőszakkal a belgrádi kormány). Raffay Ernő szerint ez a helyzet feljogosította volna a magyar kormányt, hogy az alkotmányba foglaltak értelmében közbelépjen, de ezt nem tette meg (kivételt képezett a horvátoknak biztosított, később nagy botrányt kiváltó fegyverszállítmány, amely a Kalasnyikov-ügy néven híresült el), noha a délvidéki magyarok helyzetéről (kényszerbesorolások például) a katonai hírszerzés napi rendszerességgel tájékoztatott. A történész itt egy merész megállapítást is tett: horvát–magyar szövetségben Délvidék vissza­csatolására is lehetőség nyílt volna.
A további két, szintén elszalasztott lehetőség Raffay Ernő meglátásában egyrészt Ukrajna létrejötte időszakára tehető, amikor Leonyid Kucsma ukrán államfő informális csatornákon azt közölte az Antall-kor­mánnyal, hogy akár hajlandóak lennének lemondani is Kárpátaljáról. Ez később hivatalos megerősítést már nem kapott. A második lehetőség a koszovói válság idején adódott volna, amikor a NATO Szerbia elleni büntetőhadjárat mellett döntött, amelynek szárazföldi beavatkozási része is lett volna (Szeged irányából indultak volna a csapatok). Raffay Ernő szerint a magyar hadsereg kezdetben békefenntartóként, az ottani magyarságot védendő bevonulhatott volna a NATO-ernyő alatt, az egyesült államok hadseregét követve, majd helyben maradhattak volna. A lehetőséget nem használták ki, mivel a hivatalos álláspont szerint magyar katonák is életüket vesztették volna a konfliktusban.
Ami a jelen helyzetet illeti, a történész többször hangsúlyozta az ütőképes hadsereg meglétének fontosságát, hozzátéve: most elindult egy folyamat Magyarországon, amely ezt a célt szolgálja. Raffay Ernő továbbá megemlítette: Donald Trump győzelme új helyzetet teremthet Románia számára is, pontosabban, amennyiben az AEÁ–Oroszország viszony megváltozik, az ország komoly biztonságpolitikai kihívás elé néz, ami a magyar érdekek szempontjából újabb lehetőséget teremthet, amennyiben esetleg a befolyási övezetek újraosztása is szóba kerül ezeken a tárgyalásokon.
Zárásként, kérdésre válaszolva Raffay Ernő elmondta: a marosvásárhelyi véres március kapcsán a Németh Miklós vezette magyar kormány a teljes passzi­vitás mellett döntött, noha tudomása szerint az ellenzék (a Magyar Demokrata Fórum) soraiból többen az azonnali katonai beavatkozást is felvetették.