Valójában az életünk nem más, mint szüntelen várakozás. Amíg egyedül vagyunk, társra várunk, ha már megleltük a másik felünket, utódokra. Várunk az autóbuszra, a fizetésünkre, szeretteink visszaérkezésére, megbocsátó szóra, jó hírre, megnyugtató diagnózisra, testi-lelki fájdalmaink elmúlására…
A pszichénk is úgy van megalkotva, hogy a beteljesülés öröme annál nagyobb lesz, minél komolyabb áldozatot kell meghozni érte, minél többet kell várni rá. Ezt sokan el is hiszik, a körülöttünk levő világ azonban látványosan nem erről szól.
A mai modern ember állandóan azt éli meg, hogy minden és mindenki (így ő maga is) pótolható, lecserélhető, eldobható – és ettől szenved. Már nincs meg az ősi tudása, mély meggyőződése, hogy Isten egyedinek és megismételhetetlennek alkotta őt.
A mai ember szeretne különleges lenni, szeretne valamilyen módon kitűnni az arctalan tömegből, ezért türelmetlen. Elkezd vásárolni – bármit, amitől azt reméli, hogy kicsit is érdekessé teszi. A pénzért vett egyediségnek viszont megvan az a hátulütője, hogy egy bizonyos összegért bárki más ugyanúgy hozzájuthat, és ettől a dolog éppen a lényegét veszíti el, már nem lesz annyira különleges.
A felnőttkori infantilizmus legbiztosabb jele az, ha valaki képtelen várni, és minden azonnal kell neki. Az okos marketingesek ki is használják ezt. Az impulzív vásárlót a média- és reklámelemzésekben a legfőbb értéknek tekintik, pedig valójában jellemhibáról van szó: az ilyen ember a helyszínen nem képes ellenállni a csábításnak, s így olyasmit is megvesz, amit otthon általában megbán. Áldozatul esik annak a remekül kitalált mechanizmusnak, amelyben felkeltik a vágyat, és igyekeznek minél hamarabb ki is elégíteni. A vevőt nem szabad megvárakoztatni, hiszen ha elmúlik a varázs, és lehull a hályog, rájöhet, hogy neki tulajdonképpen nincs is szüksége arra a dologra.
Ezzel szemben azt megtapasztalni, hogy van valaki, aki hajlandó ránk várni – maga a csoda. Életem végéig hálás leszek a feleségemnek azért, hogy megvárta, amíg beérik, felnő a találkozásunk idején megismert énem. „Azt hiszem, hogy…”, „Talán meg kellene…” – akkoriban így kezdődtek a mondataim. Képes volt várni, mert szeretett, pedig semmi biztosítéka sem volt rá, hogy kinövöm bizonytalanságomat.
Ahogy így visszatekintve összerakosgatom életünk mozaikját, azt látom, hogy a társam belém vetett bizalma hozta meg a gyümölcsét. Bízott bennem, várt és reménykedett, hogy mindennek van értelme, és én ezen keresztül tapasztaltam meg, hogy a bizalom, a remény és a várakozás egymással nagyon szoros kapcsolatban áll. Ez a tapasztalat lett a később megerősödő felnőtt hitemnek is az alapja.
Soha nem lehetünk biztosak az embertársunkkal szembeni várakozásaink eredményében, különben az már elvárás lenne. A várva várt ajándék a másik embertől vagy Istentől függ, akit szabaddá kell tennem arra, hogy akkor adjon, ha akar, és azt adja, amit jónak lát. Reményteli öröm így várni valakire, akit szeretünk.
Kertész Tibor