Néhai édesapám mesélte, hogy közel száz évvel ezelőtt az iskolákban, pontosabban azok végzős osztályainak szintjén kezdődött az engedélyezett dohányzás, szervezett körülmények között, a pipatóriumban. Ez természetesen a fiúgimnáziumokra lehetett igaz. Aztán telt-múlt az idő, és ötven esztendővel később mi már szigorú tilalom alatt nőttünk fel. Erről jut eszembe alma materem, a kovásznai líceum esete, ahol akkor még falusi állapotok uralkodtak a városi vízvezeték és csatornázottság hiánya miatt. A mai műhelyek helyén üzemelt a latrina, szigorúan elkülönített férfi, illetve női „szakosztályokkal”. A közös alépítmény, a medence betonból épült, a felépítmény viszont csak szimpla deszkából, így voltak időjárási állapotok, amikor odabent is lehetett széllel szembe... „peselni”. De ez még semmi ahhoz képest, hogy tanár „elvtársaink”, sőt, még „elvtársnőink” is oda kényszerültek elzarándokolni, persze nem szivarozni. Azt akkortájt a tanáriban is szabadon megtehették. Ezek a fiziológiai indíttatású tanári zarándoklatok voltak egyben a dohányellenes felügyelet momentumai is. Természetesen, mint minden pedagógiai mesterfogásnak, ennek is voltak gyenge oldalai. Férfi tanárember ugyebár nem nyithatott rá a leányokra, de tanárnő sem a fiúkra, hogy cigarettázáson kapja rajt’ őket. Erős várunk volt nékünk a deszkatákolmány! Rései nemcsak a „légkondicionálásban” játszottak szerepet, hanem kellő időben mentőmanőverekre is lehetőséget adtak. Íme tehát a prohibíció régóta felismert fordított effektusa: vagányságnak, nonkonformizmusnak számított tilosban dohányozni. Hogy nagyvárosi iskolákban mi volt a párhuzamos helyzet? Azt nem tudhatom, de nálunk – legalábbis a hatvanas években – igenis volt pipatórium, bár nem épp komfortkategóriában. Bent, a fiúknál krétával deszkára firkált felirat figyelmeztette a belépőt: „Itten sokat ne időzz, mert megöl a budigőz!” De mielőtt sírva fakadnék a nosztalgiázástól, ideje rátérnem az ún. eszmei mondanivalóra.
Romániánkban a legutóbbi dohányzásellenes megszorítások több kárt okoznak az emberek egészségében, mint közegészségügyi értelemben vett hasznot. Nikotinfüggő vagy egyszerűen csak futó kikapcsolódást kereső dohányosaink arra kényszerülnek a szorongatások nyomán, hogy ilyenkor – télen is – kimenjenek a szabadba. Csakhogy a jeges hidegben a legdrágább, legminőségibb dohány égése sem tökéletes, több kátrány és nem utolsósorban szén-monoxid termelődik. Ez az utóbbi pedig a szó szoros értelmében... tüdőméreg. Téli levegőben dohányzásnak ezeken túl megfázás, légúti fertőzés és még ki tudja, mi lehet a további következménye. Észrevehetnék már azt is zseniális törvényalkotóink, hogy pl. vasúti személyszállításban a toalettfülkék váltak pipatóriummá, eközben sok vendéglátó-ipari egység csődhöz közeli állapotba került a dohányzás drákói kitiltásával. Segesváron, nagyáruházban olvastam megrökönyödve egy feliratot, amely arra figyelmeztetett, hogy a WC-kabinok be vannak kamerázva! Azóta sem értem: dohányosokra vadásznak-e, avagy egyebek iránt kíváncsiskodnak? Azzal is, hogy eltűnt az olcsó cigaretta (pl. a „Marosesti” vagy a „Filtrus Kárpác”?), csak azt érték el, hogy koldusaink felveszik a földről az eldobott csikket egy-két halálborzalmas slukk gyönyörűségéért.
És miközben egészségre nevelés jogcímén a szó szoros értelmében vett emberkínzás folyik, ki jár jól? Természetesen az Állam Bácsi, aki egyre több pénzt vághat zsebre. Megjegyezném továbbá azt is, hogy a „Székely Hírszerző Szolgálat” értesülései szerint a bukaresti parlamentben, ahol ezeket a törvénytervezeteket kiagyalják és megszavazzák, mutyiban tovább működnek a dohányzó szobák. Nikotinéhes választottjaink tehát nem budigőzben vagy kint, a jeges levegőn szívják a koporsószeget! És ami a legfurcsább: – ebben a filantróp törvényalkotói igyekezetben nem esik szó a sokkal drámaibb népegészségügyi következményekkel járó alkoholról.