Édes nagyapóka, lelkem, a nyáron, amint tán emlékszik, egyik legfőbb mulatságom volt, hogy elolvastam a Cimbora-unokák leveleit. Hej, de sok érdekes van ezekben a levelekben! Nem csuda, hogy nagyapó mind megőrzi, hogy még ezer esztendő múlva is olvassák, mennyit kellett tanulniuk a mai gyerekeknek.
Ezek közt a levelek közt éppen akkor olvastam nagyapó eperjesi unokájának, Szepesházy Klárának a levelét, amikor készülődtünk vissza Pestre. Azt írta ebben Klára, hogy nem csak hajtani szokta ő a majoros lovat, de az apus engedelmével néha lovagol is rajta. Ejnye, ejnye, gondolám magamban, ha egy kislánynak szabad lovagolni, miért ne volna szabad nekem? Igaz, igaz, fűztem tovább elmélkedésemet, de hány majoros lovat kellene tartania nagyapónak, hogy valamennyi unoka lovagolhasson, amikor tíz unoka közül csak egy van csecsemő. Nem elég, hogy nyáron tönkre esszük nagyapót és nagyanyót, de tönkre is lovagoljuk? Magamba fojtottam hát vágyamat, de visszafelé utaztamban lett egy nadselű gondolatom: körülhízelgem a jó Cenci nénit, s a legrosszabb esetben ló helyett vesz szamarat. Eszembe jutott ugyanis nagyapó mély bölcsességű verse:
Ha nincs drága gyöngyöd,
Jó ám a kaláris,
ha nincsen paripád,
jó ám a szamár is.
Egy szó, mint száz, körülhízelegtem Cenci nénit, s nem is eredménytelenül, mert így szólt:
– Hát teljék be a kedved, édes gyönyörűségem, egyem a szívedet. Holnap lesz az a nap, hogy meglesz a ló, ha még a föld fenekéből kerítem is elő a pénzt. Persze, a föld feneke Cenci néni költői szabadsága, nagyapóka, lelkem, mert ő különböző ládáiban és különböző ruháiban rejtegeti összekuporgatott pénzét. Hát épp „holnap” nem lett meg a ló, de attól kezdve mindig lóval álmodtam. Első éjjel például azt, hogy fekszem az ágyacskámban, és hát mit látnak szemeim! Gyönyörű paripán ülök, lovaglópálca a kezemben, és szép csendesen végigtrappolok a saját mellemen! Szó sincs róla, hogy recsegett-ropogott volna a mellkasom, sőt, ellenkezően: mintha véges-végig hájjal kenegették volna. De végre is meguntam ezt a csendes trappolást fel s le a mellemen, s nosza, megsarkantyúztam a paripát, ami csodálatosan hasonlított nagyapó Csillagjához.
S hát, uram, teremtőm, a paripa egyet ugrott, kettőt szökött, mint nagyapó meséiben szoktak cselekedni a táltosok, vágtatott velem a szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, hogy a szemem csak úgy káprázott. Egyszerre csak szerettem volna látni, de nem láttam, csak éreztem, hogy a paripa akkorát ugrott, mintha fel akart volna ugrani az égbe, ugyanabban a pillanatban meg le akart ugrani a pokol mélységes fenekére. Kétségbeesetten kiabálta: Segítség! Segítség! Fogják meg! Fogják meg! De mintha vége lett volna a világnak, egy lélek sem mutatkozott sehol, ellenben egyszerre csak rettentő dördülést hallok, mintha a magas ég leszakadt volna a földre, pedig, ahogy nemsokára kitűnt, nem történt egyéb, csak fellöktem egy széket, az dördült nagyot, meg utána én is lefordultam az ágyról a földre. Így lett vége, édes nagyapó, az én első lovaglásomnak, melyhez hasonló jót senkinek sem kívánok, mert tetszik tudni, én újabban egy Szeretet nevű egyesület létesítésén fáradozok. De ne tessék megijedni, a tanulást sem hanyagolom el.
U. i. Képzelje, nagyapóka, lelkem, Cenci néninek mindezt elmeséltem. Megijedt szörnyen, hogy betelik az álmom, s paripa helyett szamarat vett.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
