Mondjuk úgy, hogy Marika, mit tettél bele, olyan érdekes az illata, mintha vineteágyások között sétálna az ember, igen, Pannika, volt itt a kamrában egy ki nem kavart vinetém, az irodában hallottam, milyen érdekes ízt és illatot ad a lecsónak, s tényleg, ha nálad is érzik. Onnantól kezdve a vinete kiköltöztethetetlenül beköltözött a lecsóreceptek nagy, közös íratlan gyűjteményébe, mint a szerbtokány Gyár utcai hungarikuma.
A lecsó azért sokáig megmaradt az ellenszenves – mi több: pfuj! – kategóriában. A gyermek ízlését egyébként is érdekesen alakítják az évek. A ritka kivételektől eltekintve az egyértelmű, áttekinthető ételek a kedvencek, amit mártás, ragu borít, eleve gyanús, nem beszélve a több komponensű étkekről, amelyek áttekinthetetlensége középtávon igen elutasító irányba befolyásolja az ízlelőbimbók preferenciáit. Tiszta gyermeki tekintet, a világ dolgainak őszinte megítélése: csirkemellfilé roston. A felnőtté cseperedés megpróbáltatásai, az élet árnyaival való megismerkedés, az egyensúlyozás művészetének nyögvenyelős elsajátítása: lecsó. Mint ahogy kezdetben a kisfiú is eredendő ártatlansággal mutatja anyjának a fütyijén azt a kis piros pontot, később meg a szobájába se szívesen engedi be. Majdnem ilyen egyszerű ez az egész.
A lecsó egy hajnalon loccsant bele az életembe. Első be nem jelentett kimaradásom végén araszolgattam hazafelé, s azt hiszem, csalódott lettem volna, ha a konyhában nem ég a villany. Gyönyörű nyári pirkadat volt, az éjszaka emlékei kellemesen bizsergettek, de elsősorban nem azért igényelt hosszú fél órát a hátralévő százméteres táv megtétele. Tudtam, hogy édesanyám egyetlen pillanatra sem hunyta le a szemét, gyermeki szorongással fogalmazgattam, mit is mondok majd neki. Kedves-szépet vagy dadogó butaságot, szinte mindegy, csak fájdalmat ne okozzak vele.
Az ablaknál állt, de nem kifelé nézett, arccal az ajtó irányába fordulva várt. Talán a liftajtó csattanására vette fel a pózt, amelyben benne volt az éjszakai várakozás minden feszültsége, a szemrehányás, de a gyors megbocsátás ígérete is. Sokáig álltunk, néztük egymást, ő az ablakban, én az ajtóban, csend volt, csak az apám horkolása hallatszott. Aztán szinte egyszerre törtünk ki: én röhögni kezdtem, ő sírni. Ekkor már sokkal közelebb voltunk egymáshoz, szinte megfojtottuk, úgy öleltük egymást. Egy idő után megkérdezte: eszel valamit, fiam? Van lecsó.
Mi tagadás, megütköztem a kérdésen, nyelvem hegyén volt a méltatlankodás: de hát én soha nem szerettem a lecsót, hát nem emlékszik? Szerencsére rögtön beláttam, otrombaság lenne akkor és ott visszautasítani. A diplomáciai bonyodalmak megelőzése érdekében nagy levegőt vettem, és azt mondtam: persze hogy. Az első villányit még öklendezve tettem a számba, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ízlik. És egyre jobban ízlik, kértem még egy adagot, közben beszélgettünk, már szolid szemrehányással ismételgettük, tudja ő, hogy felnőttem, bízik bennem, nem is akar bezárni, csak szóljak, ha később jövök. Én meg, hogy jó, édesanyám, de ez most olyan helyzet volt, amikor nem lehetett sem eljönni, sem szólni, biztos érti, miről beszélek, na. Hát persze, de mégis, aztán ennyiben maradtunk, mert már szólt is a csergőóra. A lecsó pedig máig elkísérő hűséges barátom maradt. Tojással vagy anélkül, könnyű zöldségegyveleg, vagy velővel „hígított”, sült kolbászkarikákkal, vagy csak úgy, pőrén.
Most nem tudom, mi lesz. Ne haragudjon, Panni néni, hogy hazudtam, de nem olyan volt. Pedig nagyon akartam, hogy olyan legyen, nyeltem paprikát és könnyet, hozzá kolbászt és kenyeret. De minden falatnál egyre inkább éreztem, hogy már soha nem lesz olyan.
Tíz éve ettem meg édesanyám utolsó lecsóját.