Berecz András szerint egy kicsit még azok is érzékenyek a segítségre szoruló ember gondjai iránt, akik ezt nem tudják magukról. „Amikor véletlenül jót tesznek valakivel, és meglátják a másik emberben a hálát, ami a szeretethez nagyon közel áll, akkor olyan jó érzés tölti el őket, hogy maguk is meglepődnek. Ez élettani szükséglet, hogy jót tégy valakivel, és a hála utána jól- essék. Akinek nem esik jól, az ebben a világban már rég a pokolban van.”
Korábban mondta a művész: a mese a lelket és a nyelvet is táplálja. Még miben segít a mese? – kérdeztük.
– Végleges igazságokat még a mese sem tud. Esetleg megindít és cselekvésre buzdít. Ha megérinti a hallgatót, hogy megcáfoljon egy részigaz­ságot, akkor már megérte a mesét elmondani. De én szándék nélkül szoktam mondani a mesét. A mese legfontosabb tulajdonsága a mámor, a játék, és ha mögötte népművelői szándékot fedeznek fel, akkor az már olyan, mint a repedezett, már megkopott fazék. Azt szeretem a legjobban, amikor a mese üzenete, öröme vagy bánata csak otthon csapja meg a hallgatót. Ott helyben csak az önmagáért való játékot akarom átadni. A mi műveltségünkben az is fontos, hogy a játékosság mellett a mese éltesse a nyelvet, hisz a magyar nyelvből naponta halnak ki a szavak százával, a nyelvi észjárás beszűkül, az egymással találkozó emberek megritkultak, az ünnepi alkalmak megsápadtak. A nyelvnek pedig éppen ezekre lenne szüksége. Olyan nemzedéknek, amelyik állandóan a telefont bújja, a tévét nézi vagy párhuzamosan hat dolgot végez, nincs lehetősége, hogy a nyelv gazdagabb területeire betegye a lábát. Ő onnan kiszorul. Mert ehhez idő kell, találkozni kell a másik emberrel, egymáson megpróbálni ezeket a szavakat. Amikor mesét mondok, titokban azt szeretném, hogy az emberek szeressék és merjék használni a nyelvüket.