– Szülőfalumban, Aldobolyban jártam iskolába. 1940-ben, a második bécsi döntés után egy éjszaka felvertek minket, felpakoltak egy szekérre, és „átdobtak” Illyefalvára. Aldoboly Romániához, Illyefalva pedig Magyarországhoz került. Édesanyám szotyori születésű volt, így aztán Szotyorban telepedtünk le. 1941-ben, tizenhét évesen behívtak katonának. Marosvásárhelyen szanitécnek képeztek ki. 1944-ben az Úz-völgyébe vittek, ahol fogságba estem. Ott úgy voltunk, hogy se puskánk, se más fegyverünk nem volt. Amikor jöttek a románok, mondtam a századosnak, ez nem a mi géppuskánk. Azt mondta, ne lázítsak, mert kiköttet. Azt válaszoltam neki, oda három ember kell, egy, aki adja a rendeletet, egy orvos, aki megvizsgál, hogy kibírom-e, és kell a harmadik, akit kikötnek. A százados meggondolkozott, és odakapott a pisztolyos táskájához, de mivel én golyószórós voltam, a pisztolyom állandóan a zsebemben volt. Kikaptam, és mondtam neki, eressze le a kezét, mert tudja, hogy nem tévedek. Megnézett jól, odajött, a vállamra tette a kezét, és megveregette. Kiköttetnélek vagy főbe lövetnélek, de nem teszem, mert te bátor vagy.
Én egy kicsit olyan „jóféle” legény voltam. Megismerkedtem jövendő feleségemmel, Baka Idával, akit közben teherbe ejtettem. Ekkor az Úz-völgyében állomásoztunk. Kértem a századost, engedjen el Marosvásárhelyre, hogy esküdjünk össze. Azt mondta, elenged, de csak négy órára. Akkor a menyasszonyom ott tartózkodott a nővérénél. Megírtam neki, hogy a százados nem enged el, mire azt a választ kaptam, hogy hitvány gazember vagyok. Megszüli a gyermeket, de nem fogok vele találkozni soha – írta levelében. Rá vagy hat-hét hónapra érkezett egy másik levél, amelyikben egy pici fénykép volt. Azóta is magamnál hordom a kislányom fényképét. 1950-ig teljesen megszakadt közöttünk a kapcsolat, többet nem találkoztunk.
1944 kora őszén estünk orosz fogságba. Előbb Moszkvába vittek, majd onnan Visnyij Volocsokra helyeztek ki. Ott voltunk negyvennégyen magyarok, vagy 114 ezer román, a németek számát nem is tudom. Egy alkalommal szidtuk a románokat. Az orvosnő meghallotta, és azt mondta, ez még egyszer ne történjen meg, mert valaki meghallja, és soha az életben nem kerülünk haza. Ahogy elment, jött a segédorvos, és kérdezte magyarul, hová valók vagyunk. Mondtuk neki, hogy erdélyiek. Hosszúfalut ismerjük-e? Hát persze, ahányszor Brassóba mentünk, ott haladtunk keresztül. Elmondta, hogy ő német fogoly, de hosszúfalusi, brassói lakos, onnan került fogságba. Azt mondta, ad egy-egy pirulát nekem és a szotyori kollégámnak, akivel együtt feküdtünk szemben egymással, és amikor jön a komisszió, azonnal nyeljük le. Úgy is történt, amikor beléptek az ajtón, hamar lenyeltem a pirulát. Másztam a falra és minden hülyeséget elkövettem, mintha megőrültem volna. A kollégám úgy megijedt, hogy nem merte bevenni. Amikor elmentek, jött az orvos, Smith doktor, és adott egy injekciót, amitől helyrejöttem. Mondta nekem, hogy ügyesen csináltam, mert ekkor és ekkor ismét jön a komisszió, és megyek haza. Megvolt az öröm, de nagyon le voltam gyengülve. Engem hazaengedtek, a szotyori kollégám pedig ottmaradt, csak 1946-ban jött haza.
A lágerben ki volt adva nekünk, hogy vizet ne igyunk, mert maláriát kapunk. Ki volt téve egy kád, és csak abból szabadott inni. Egy félszeg orosz lágerparancsnokunk volt, aki Magyarországon végezte az egyetemet, és jól beszélt magyarul. Nem vittek munkára. Földbunkerben voltunk mi, magyarok negyvennégyen, és ki volt adva, hogy mehetünk az erdő szélébe, és vághatunk magunknak fát. A tábor ha­talmas volt, a románok és a magyarok együtt voltak, de a németek el voltak különítve. Valamennyire ott tanultam meg románul, de oroszul nem tudok.
1945. augusztus 20-án jöttem haza. Brassóig hoztak, ott igazoló papírt adtak és ingyenes vonatjegyet. Kökösig jöttem, onnan mentem át Szotyorba. Így értem haza.