Nem következetesek a gazdák által igényelhető támogatások odaítélésének feltételei, módozatai, épp ezért az egyes intézkedések elvárt eredményei messze elmaradnak a kitűzött céloktól.
Az agrárium vezetése egyrészt arra törekedik, hogy a felaprózott, kis birtokokra osztott mezőgazdasági területeket összevonja, hogy azokat nagyobb, életképesebb farmok keretében művelhessék a gazdák. Az elgondolás helyes, nadrágszíjparcellákon, néhány hektáros gazdaságokban nem lehet hasznot hozó termelést folytatni, lassan az önfenntartásra sem elég az ilyen minifarmok utáni bevétel. Szakemberek szerint legalább ötven hektár kell ahhoz, hogy eredményes, csökkentett költségű családi megélhetést, fejlődést biztosító gazdálkodást lehessen folytatni.
Másrészről viszont épp azokat a gazdákat sújtják megszorításokkal, akik nagyobb területeket művelnek meg. Szó van itt a visszaosztott (redisztributív) támogatásról és a degresszivitásról. A visszaosztott támogatás értéke csupán 5 euró az egy-öt hektár közötti gazdaságok esetében, ennél jóval nagyobb, 48,85 euró hektáronként a következő hektárokra, de csak a 30 hektáros plafonig. Aki ennél nagyobb területet művel meg, nem részesül ebben a támogatásban. A degresszivitást alkalmazzák például a hegyvidéki támogatás esetében is. Az első ötven hektárra teljes értékű hegyvidéki támogatást kap a gazda, a további területekre csökken az összeg. 50,1–100 hektár között 75 százalékban, 100,1–300 hektár között 50 százalékban, 300 hektár fölött 35 százalékban, 500 hektár fölött pedig nem folyósítanak hegyvidéki támogatást. Ki lehet számolni: egy ötszáz hektáros gazdaság esetében a veszteség eléri a 20 ezer eurót!
Ez lenne az „előnye” a birtoknövelésnek? Nem valószínű, hogy ennek örvendenek a gazdák. Mi több, az intézkedések az egyesületeket, szövetkezeteket is érintik. Ha a gazdák társulnak, közösen kívánják művelni földjeiket (amit ugyancsak támogatnak – legalábbis nyilatkozatok szintjén), hogy könnyebbé, jövedelmezőbbé tegyék a termelést, akkor azt is kell vállalniuk, hogy veszítenek a támogatásoknál. A támogatás pedig fontos elemét képezi a gazdák költségvetésének, a bevételi oldalt erősíti – annyira, hogy sok esetben ez képezi a profitot. Igaz, egy gazdaságot nem szabadna a támogatásokra alapozni, inkább a szabad piac követelményei szerint kellene megtervezni a termelést. De amíg az agrárium helyzete labilis – követhetetlen gyorsasággal változnak a törvények, előírások, káosz van az értékesítésben, semmiféle biztonságot nem éreznek a gazdák, nem tudnak legalább középtávon tervezni –, addig a legtöbb esetben a támogatások fogják adni a túléléshez szükséges alapot. Amíg a helyzet nem változik, a törvényhozónak kötelessége (lenne) odafigyelnie, hogy ne a megszorításokat alkalmazzák előszeretettel a támogatások kifizetésénél. Arra kell törekedniük, hogy a lehető legmagasabb összegekben fizessék a szubvenciókat, főként azoknak, akik gazdaságossági alapokra kívánják helyezni a termelést, nagyobb területeket művelnek meg – akár közösen, társulásban, akár egyénileg.
