Váry O. Péter
Óesztendő utolsó napja a fogadalmak és jóslások ideje. Meg a számvetésé. Fölös ígérgetésekkel nem szokásom hazardírozni, jövőbelátó tehetséggel – szerencsémre – nem áldott meg a teremtő, hát nem marad más hátra, mint elszámolnom viselt dolgaimmal. S mert nem a gyónás helye e kolumna, hát féltett titkaim – miért épp nekem ne lennének? – nem osztom meg ezúttal az olvasókkal. Ha nagyon kell (és márpedig kell, mert a szerkesztő már csak olyan: kell neki a kézirat), hát baklövéseim veszem számba. Előrebocsátom: nem vagyok büszke rájuk, arra meg különösképp nem, hogy nem is egyről, hanem többről írhatok. De így legalább összejön a rovatra való.
Nem velem esett meg először, utoljára sem, hogy a két és hét felcserélik egymást. Persze, ha valamelyest jártas lennék az ingatlanszakmában, hát rögvest szemet kellett volna szúrnia, hogy egy akkora böhöm nagy épület a város kellős közepén, még ha jelen állapotában romhalmaz is, többet ér, mint kétszáz valahány ezer euró. No de az elhallásnak-elírásnak is van haszna: beindulhat az internetes felületen a kommentek lavinája... És másnap reggel szól a telefon: nem kettő, hanem hét.
Könyvbemutatókra gyakorta járok, egyike vagyok annak az egyre fogyó lélekszámú társaságnak, amelyiket elbódít még a könyv nyomdaillata. Érdekes kötet került épp terítékre, egy irodalmár és egy építész közös alkotása: irodalmi szövegekre reflektáltak mindketten saját szemszögükből. A kötet címét nagyon találóan választották ki, utalva a közös munkára és a tematikára is. Számomra valamiért mégis egy másik szakszó tűnt szimpatikusnak, mint amit ők választottak a könyv borítójára – így lett a Kettős vakolásból az újság hasábjain Kettős falazás. Nem kell kőművesnek lenni ahhoz, hogy meg tudja különböztetni az ember a fal felrakásának műveletét a téglák habarccsal való beborításától... És másnap reggel szól a telefon: nem falazás, hanem vakolás.
Kirakatokat rendeztek át fiatal képzőművészek a boltok tulajdonosai és a városban járók tetszésére-megelégedésére. Ismertetőt tartanak a lányok-fiúk a vitrinek előtt, szorgalmasan jegyzetelek, fontosnak tartom mindenikük nevét megemlíteni, hiszen kreatív munkájukkal jótékonyan járultak hozzá a városkép alakulásához. Megírom a beszámolót, leadás előtt átfutom még egyszer, számolom a neveket, darabszámra megvannak, kattintás, elnyeli a cikket a számítógép... És másnap reggel szól a telefon: miért kellett X nevét kétszer leírni, Y-ét meg egyszer sem, holott ő is rendezett kirakatot.
Ismét csak könyvbemutató, versesköteté ezúttal. Hangulatos dialógus jól felépített gondolatsor mentén szerző és házigazda között, a verseket – mint nem is oly régen dívott még – színművész tolmácsolja. Sajátos műfajban írott költemények, magánéleti líra egy meglepően dús élettapasztalattal sújtott fiatal poéta tollából. Tudósításomban érdemesnek is találom a szerző életkorát felemlíteni, felütöm hát az internetes lexikon megfelelő oldalát, kivonom jelen elmúló évből születése dátumát, kijön a harminc, magam is meglepődöm, de hát a matematika egzakt tudomány, nem vitatkozom... És másnap reggel szól a telefon: mindenkinek jólesik, ha néhány évet lefaragnak korából, a költőnek – kinek kell, s illik is hiúnak lennie – különösképp, de az irodalomtörténet kedvéért jó lenne kijavítani a harmincat negyvenre.
Talán lenne még, de ennyi is elég levonni a következtetést: számomra 2016 a baki éve volt. Éjfél előtt megfogadom tehát, hogy 2017-ben pontos leszek, majd éjfélkor kávézaccból megjósolom, hogy 2017-ben is tévedni fogok.
És holnap reggel, bárki hívjon is, nem veszem fel a telefont.
