A szemrevaló végeredmény nem mutatja mindazokat az akadályokat, amelyeket egy ilyen, első gondolatra könnyedén lezongorázható program magában hordoz, ennek ellenére nem bánták meg, hogy belevágtak – szögezte le Knop Ildikó. Kifejtette: az mindenképp nagyon jó, hogy a felhívásra sokan válaszoltak, hiszen kilenc művészpáros tizenkét alkotásából kellett válogatnia a zsűrinek. Nem volt könnyű, mivel a beérkezett munkák közül kettőt terveztek az állomási gangokra, a többi a belvárosi (a Mihai Viteazul tér bal oldalán található) átjáró átalakítását célozta. Végül azt a megoldást választották, hogy a legjobbnak talált pályamunkát benyújtónak felajánlották az utóbbi helyszínt, a soron következő helyezetteknek pedig lehetőséget adtak arra, hogy átszabják, átszervezzék, átgondolják az elképzelteket, az állomási két ganghoz alkalmazva azokat. Összességében humoros, játékos és egyben gazdag könyvillusztrációkhoz hasonlíthatók az elkészült alkotások, amelyek első látásra nem hordoznak különösebb rejtett üzenetet, viszont kellő odafigyeléssel megmutatják összetettségüket – véli Knop Ildikó.
Az egyik állomási gang pontosan azt a miliőt adja vissza, amiben az ott élők minden nap megfordulnak: a vonatokat, síneket, a tömbházakat, a lelakott környéket, és teszi mindezt játékosan, vidáman, élénk színekkel bontva meg a szürkeséget. Az egészet jó nézni, és mosolyt csalhat az arcokra. Tematikájában a belvárosi alkotás (fotó) nem feltétlenül alkalmazkodik a helyszínhez, de különös ötlet, hogy a művésznek egy mozi jusson eszébe az átjáróról. A harmadik gangban létrehozott alkotás ismét a helyszínhez köthető elemekkel dolgozik, viszont általánosabb üzenetet hordoz, ebben az esetben is a színes, játékos megoldások a meghatározóak, így az is eléri a kellő hatást.
A beérkezett alkotások között voltak l’art pour l’art jellegűek, installációk is, amelyek  megálmodói nem igazán nézték az adottságokat. A legtöbb úgymond elutasított alkotás viszont a megvalósíthatóság, időtállás, valamint a rendeltetés szempontjából nem felelt meg. A helyszínhez való tematikus kötődés nem volt feltétel, viszont a zsűri értékelte azokat a munkákat, amelyeknek van üzenete is, nem csak a dekorációs célt követték.
A pályázat lebonyolítását Knop Ildikó szerint folyamatos akadályversenyként élték meg, egymás után botlottak „buckákba”. Egyik oka ennek, hogy ez volt az első projekt, amelyben beruházási összetevővel is számolniuk kellett, és erre nem voltak felkészülve. Eredetileg úgy gondolták, hat gangot tataroznak, majd képzőművészekkel kifestetik. A pályázat megírásakor elvégzett költségfelmérés megmutatta, a tatarozási kiadások a számításoktól nagyban eltérnek, ezért le kellett mondaniuk három átjáróról (kettő a belvárosban, szintén a téren, egy az Állomás negyedben található). A második akadály a nyár második felében derült ki: a tatarozáshoz építkezési engedély és hasonlóak szükségesek, amelyek beszerzése hozta magával az időbeni csúszást is. Mindhárom gangnál kiderült, hogy a műemlékvédelmi hatóság jóváhagyása is szükséges. A tatarozás kivitelezőjének megtalálása is kalandosra sikerült, rá­adásul ilyen kis kaliberű munkára nehéz embert találni. Zárásként következtek az egyeztetések a képzőművészekkel, egy részük az egyetemi tanév szerkezete miatt csak nagyon szűk időintervallumban tudta vállalni a díszítést.
A számtalan akadály mellett jó volt, hogy az Állomás negyedbeliek értékelték, ami történik, jól fogadták és örvendtek a változásnak. Voltak, akik felhívták lakásukba a művészeket melegedni, illetve egyikük köszönőlevelet talált egy reggel az átjáróban – részletezte Knop Ildikó. A folytatásról úgy vélte: nagy valószínűséggel találnak finanszírozási lehetőségeket, s a most szerzett tapasztalatok révén már könnyebb lesz végigvinni a következőket.