A 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. A németek igényeit hosszas alkudozás után sikerült leszorítani, de azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá, felfegyverzésüket illetően pedig csak szóbeli ígéretet kaptak Berlinből. A frontra kivonuló 207 ezer fős 2. magyar hadseregbe a teljes sorállománynak csak 20 százalékát sorozták be. Magas volt a tartalékosok aránya, a létszám 20 százalékát nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát pedig zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták. A fegyverzet és felszerelés hiányos és korszerűtlen volt. A hadsereg parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes volt.
A magyar csapatok 1942. július 7-én érték el a Dont, ahol védelembe mentek át a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométernyi szakaszon. A nyáron a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolására tett sikertelen kísérletek közben 30 ezer embert vesztettek. A beígért fegyverzet és felszerelés a tél beálltával sem érkezett meg a németektől, akik 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt elkezdték csapataik kivonását a doni térségből.
A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én, mínusz 30–35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat, és 8–12 kilométer mélyen hatolt előre, majd január 14-én délen, a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törte át a védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomásozó egyetlen tartalékát sem, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány ragaszkodott a parancshoz, jóllehet ha már január 15-én elrendeli a visszavonulást, a hadsereg egy részét talán megmenthette volna. A magyar katonáknak az orosz és a német katonákhoz képest hiányos felszerelésben, többszörös túlerővel szemben, télben, fagyban, embertelen körülmények között kellett tartani magukat.
Január 16-ára a három részre szakított 2. magyar hadsereg arcvonala felbomlott. Jány január 17-én hajnalban rendelte el az alakulatok visszavonását, de az elvágott, német alárendeltségbe került III. hadtest tovább harcolt. Ezt a hadtestet február 1-jén – miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt – a később szovjet hadifogságba esett parancsnok, Stomm Marcell feloszlatta, s pár ezer katona kijutott a szovjet gyűrűből.
A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én vált ki az arcvonalból. Jányt a jórészt fegyvertelen katonák látványa késztette hírhedt hadparancsának megfogalmazására, mely szerint „a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”. A katonákat gyávasággal vádolta, és a „rend helyreállítása” érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A parancs akkora felháborodást keltett, hogy sok helyen ki sem hirdették, maga Jány április 4-én nyilvánította semmisnek, és helyettesítette újjal.
A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal távozott, Horthy Miklós kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből. A tábornokot a Népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte, majd november 26-án kivégezték. 1993. október 4-én a legfelsőbb bíróság felmentette Jányt a háborús bűntett miatt ellene emelt vád alól.
A doni veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A 2. magyar hadsereg anyagi veszteségei mintegy 70 százalékosak voltak, emberveszteségét 93 500, más források szerint 120 ezerre, illetve 148 ezerre teszik, az elesettek, megsebesültek és fogságba kerültek pontos száma sem ismert.