Eddig nagyjából a következőképpen állunk: van egy, a kormánytagok számára nagyrészt ismeretlen kormányprogramunk, egy rendkívül erős és gyanakvó legfőbb vezérünk, egy, csak néhány Facebook-oldalnak köszönhetően életben maradt ellenzékünk és olyan geopolitikai helyzetünk, amely pont jó arra, hogy hosszú távon hidegrázást kapjunk tőle. Mindezekre rátelepül még a kormánypártok köreiben már korábban is létezett és 1918 századik évfordulója közeledtével felszított nacionalista tremoló is.
Vegyük őket sorra.
Munkahelyi továbbképzés – ezt kellene beleírni sokak munkaköri leírásába azok közül, akik most bekerültek a Victoria-palotába. Ezek az emberek úgy lettek egyik napról a másikra miniszterek, ahogy egyesekből lottónyertes lesz: feljött a szerencsecsillaguk. Nem a kormányprogram megvalósítására választották ki őket, hanem kényelmes cinkosságukért. Naponta látjuk, miként mentegetőzik Grindeanu, hogy nem neki kellene kormányfőnek lennie, hanem főnökének, s a többieknél is azt látjuk, csak azért fogadják el szerencsés emberi sorsukat, mert Liviu Nicolae Dragneát rajtakapták, hogy kilopta a tojásokat a tyúk alól, és a törvény – egyelőre – eltiltja a nemzeti kakas szerepétől. Mindez a partnertelevíziók kurjongatása közepette zajlik, amelyek szeretnék, ha főnökeik megszabadulnának attól a sértődékeny korrupcióellenes ügyészségtől.
Mi lesz ezután? Ha az alamizsnák gallyra viszik a költségvetést, Dragnea majd lefejez néhány minisztériumot a csóringerek örömére, akik még mindig hisznek abban a legendában, hogy Ceauşescu hazafi volt, és nem tudott, szegény, a románok éhezéséről; a kurva felesége volt a skorpió. Tovább is van, mondjam még? Forrásaink még vannak, és ha a Nemzetközi Valutaalap nem ad pénzt alamizsnára, nem baj, majd a nagy kínai néptől veszünk fel hitelt.
Valószínűleg ez Románia történelmének legnagyobb létszámú kormánya, de ugyanakkor a legérthetetlenebb is. Olguţa Vasilescu a munkaügyi minisztérium élén? Nos, a hajdani pérémés (Nagy-Románia Párt/PRM – a szerk.) a legtöbb segélyezettet eltartó megye fővárosából érkezik; igen, arról a csajról van szó, aki azt fortyogta, hogy „nem akarok többé magyar beszédet hallani Craiova utcáin”, utalva a székelyföldi munkásokra. És igen, miközben Craiován a stadion építői helyben nem találnak munkaerőt. „Négy éve vagyok munkanélküli-segélyen, nehéz, de nem fogadhatok el építkezési munkát. Jön a nyár, elviselhetetlen lesz a hőség, nem fogadhatok el ilyen munkát, akármennyire is megfizetik” – mondta a munkaerő-elosztó ügynökség székházában tartózkodó egyik munkanélküli (forrás: Gazeta de Sud). Minisztert csinálni Daeából, aki a parlamenti képviselők különleges nyugdíjáról szóló törvény kezdeményezője? Az igazságügy élére pedig az az intrikus került, aki jól kupán vágott minket a „fekete keddel”? Az eddig elhangzottak szerint akár még arról is törvény születhet, hogy szabadon engedik Dan Voiculescut, és megszabadítják a gondoktól Sebastian Ghiţăt – Sebit, ahogy Liviu Nicolae Dragnea nevezte őt. A román baloldal arisztokratái számára a hatalom nem köztulajdon, hanem az állami cégeknél osztogatott jutalmak valamiféle furcsa megfelelője: báránypénz húsvétkor, malacpénz karácsonykor. Vagy a különleges boltok megfelelője, ahol az eladók előbb a váll-laposokat üdvözölték?
A Dragnea-kormánynak szabad útja van bármerre; a geopolitikai pókerjáték is besegít neki, a nagy játékosok elfoglaltak, mikor lenne idejük a kis és szerencsés balkáni csalókkal is törődni? Csakhogy mi már beleőszültünk a román politikusoknak ebbe az örök szerencséjébe – akik, bár mindig azzal az elképzeléssel indulnak útnak, hogy az egész bolygónak Romániára van szüksége, végül Románia szinte valamennyi lehetőségét elpuskázzák. A románok vitézek és igazságosak, mondják választottjaink – és még akkor is a korruptakat szavazzák meg, ha azok éppen börtönben ülnek. Románia gazdag ország, mondják választottjaink – és közben a románok a legszegényebbek Európában. Európa éléskamrája, mondják még – a fokhagyma viszont Kínából, a krumpli Egyiptomból, a hús pedig Lengyelországból érkezik. Márpedig mindezek megbosszulják magukat, eljön az idő, amikor kérdőre von a történelem: „Mire alapozol, barátom?” A hagyományos barátságok a végüket járják, mint ahogy az ellenségeskedések is. Miért védenének meg a nagyhatalmak egy olyan országot, amely gúnyt űz saját képességeiből?
Az a nacionalizmus pedig, amelyre az új hatalom alapoz, adott esetben nyújthat némi enyhülést, de egyebet nem. Elérkezik az 1918-as egyesülés századik évfordulója, és őszinte önvizsgálat helyett – mit tettünk, mit nem, mit kellene még cselekedni – azt tapasztaljuk, hogy a nemzeti ideológiák szimbólumokká válnak. A politikai túl-igazhitűek versenyt zarándokolnak Erdélybe – fáklyákkal menetelnek majd, és a Gajna-hegyen fotóztatják magukat, ahogy egy másik szocialista, Mihai Viteazul kollégája mondta (Valeriu Zgoneáról van szó, aki 2013-ban a székely zászló baróti kitűzésével kapcsolatosan azt nyilatkozta: „Vitéz Mihály városából származom. Ha ők ott azt a zászlót akarják kitűzni, amelyikkel kollégám, Vitéz Mihály néhány évszázaddal ezelőtt elindult, hogy kivívjon bizonyos jogokat a magyarok ellenében, akkor engem ez nem zavar…” – a szerk.megj.): „Nektek, erdélyieknek az az egyetlen örömötök, hogy évente egyszer eljövünk Bukarestből megemlékezni valamiről.” Szájhős hazafiság, identitárius erekciók, az évezredes szenvedés megünneplése, ügyeletes ellenségek – oktatás, autópályák, kórházak helyett. Mi vagyunk az Úr anyjának kerrrtje, az elsődleges nép, semmi sem lenne a románok nélkül a Föld kerekén – , de még mielőtt kidurranna bennünk a büszkeség, jó lenne tudnunk, hogy a világ összes nagy gazembere erre hivatkozott.
Vége lesz ennek valamikor? A román szocialistákban még mindig nem merül fel, vajon miért van, hogy ahányszor megnyerik a választásokat, ez felkelti a gyanút, hogy Románia elfordul a Nyugat felé vezető iránytól – és elnézem a mostaniak szerencsecsillagát, és elmondanék egy Isten őrizz!-t, de ebben a túl-igazhitűekből álló országban már nem igazán tudod, hogy Isten körül csillagok pislákolnak-e-, vagy váll-lapok…
(Forrás: România liberă, Főtér)
