Emlékszik még az első mély vízre? Nem volt éppen a legjobb formájában a Sapientia, amikor először választották az élére. Vagy az idő mindent megszépít?
– Valóban kritikus pillanatban vettem át az egyetem irányítását. Még előtte, 2005-ben néhai Tonk Sándor rektor utódja, Szilágyi Pál felajánlotta a rektorhelyettesi tisztséget, két évvel később pedig már többen is arra bátorítottak, hogy induljak a rektorválasztáson. Akkoriban kezdődött az a médiasortűz-támadássorozat, amely az egyetem megszüntetését célozta, bár a támadásokban megfogalmazott kifogások korábbi időszakra vonatkoztak. A harcban viszont megerősödtem, jó néhány döntésemre éreztem a visszaigazolást. A későbbiekben fokozott védettséget adott a magyar államelnök, a miniszterelnök, illetve az Országgyűlés elnökének látogatása is, és az RMDSZ részéről is fokozódó támogatást érezhettem. Az akkreditációs bizottság 2010-es döntése tovább erősített, bár a végső szavazásra 2012-ig kellett várni.
– Milyen sorrendben tornyosultak akkor a feladatok?
– Két lényegi elvi kérdés, illetve elvárás fogalmazódott meg. Az egyik, hogy egyben tudom-e tartani az egyetemet, úgy érvényesíteni a különböző helyszínek érdekeit, hogy közben mindenki egyetlen egyetem részének tartsa magát. Ebből a szempontból talán nem volt rossz választás, hogy nem kolozsvári ember került az egyetem élére, hiszen a székely kisvárosok mindig is hátránnyal küszködtek a saját értelmiségük megtartásában, az utóbbi ötven év történései pedig tovább táplálták ezt az érzést. A másik fontos szempont az volt, hogy azért tartsuk meg a Sapientia kolozsvári egyetemiközpont-jellegét. Miközben soha nem az a bázis volt a legnagyobb, pedig talán oda lett volna a legkönnyebb tanárt, hallgatót toborozni. A Kolozsvár-központúság azonban hagyományosan rangot kölcsönöz egy egyetemnek.
– Mindezek ismeretében mit kezd azokkal a véleményekkel, hogy egy Csíkszereda léptékű városból soha nem lesz egyetemi központ?
– A történet korántsem erről szól. Ha Nyugaton egy rét kellős közepén sikerül egyetemi központot létrehozni, nálunk miért ne lehetne egy kisvárosban? Persze, pontos feltételekkel. Az első ezek közül, hogy megfelelő szakembereket győzzünk meg, hogy azon a bizonyos helyen érdemes iskolát kialakítani. A másik, hogy a régió is vevő legyen ezekre a szakemberekre, jöjjön közvetlen igényekkel, amelyek kielégítésére megfelelő szakokat hozzanak létre abban az intézményben – természetesen az esetleges átfedések figyelembevételével. Sok polgármestertől hallani, hogy kis Szilícium-völgyet szeretne megteremteni saját városában. Csakhogy az igazi Szilícium-völgy kialakulásának története több mint száz esztendőre tekint vissza, amelyben a közös tényező az egyetem léte, az alapkérdés pedig az időfaktor. Létezésünk tizenöt éve erre messze nem elegendő. A Sapientiának felróható legnagyobb hiba, hogy nem tíz évvel korábban hozták létre.
– Ön hogyan „tévedt” az egyetemi szférába?
– Középiskolás koromban, a hetvenes években mérnöknek készülő székelyföldi fiatal számára a temesvári egyetem volt a non plus ultra. Nekem is, gond nélkül be is jutottam, a sors meg úgy hozta, hogy a második év vége felé egy kísérlet előkészítése közben eltörtem egy lézert. A kár 80 ezer lej volt, valamivel több, mint egy Dacia ára. Aznap éjjel szilárdságtani módszerekkel kiszámoltam, mi történik, ha akár egy centiről lekoppan ez a lézer, s arra kértem az illetékeseket, mielőtt levágnák a fejem, nézzék meg a számításokat. Jól sült el a dolog, a számításaim helyesnek bizonyultak, tervezési hibáról volt szó, így nemcsak a kártérítést úsztam meg, de felfigyeltek rám, és felajánlották, dolgozzam a műegyetem fizika tanszékén. A harmadik év végén már alkalmaztak a mai aspirantúrának megfelelő státusban, és miközben végeztem a saját tanulmányaimat, órákat tartottam.
– Ilyen egyetemi karrier után hogyan landolhatott kezdő mérnökként a sepsiszentgyörgyi gépgyárban?
– Elsősorban azért, mert a diplomázásom évében, 1981-ben tizenhat nagyvárost zártnak nyilvánítottak. Én kettős kihelyezést kaptam, aminek értelmében kétéves tapasztalatszerzés után visszamehettem az egyetemre, vagy a Román Nukleáris Kutatóintézet pitești-i fiókjához, ahol gyakorlatilag a cernavodăi atomerőmű létesítésének előkészületei zajlottak. Én arra a két évre Sepsiszentgyörgyöt választottam, kisváros ugyan, gondoltam, de színháza van, nem utolsósorban pedig édesapám is ott végzett a Székely Mikó Kollégiumban. Megszerettem a várost, bár az IMASA-ban tapasztalt nyájszellem kezdetben kiábrándító volt. Reggel hatkor bementünk, délután kettőkor kijöttünk, közben meg szinte senkit sem érdekelt, mit tesz le időközben az asztalra. A szerszámgépeket tervező osztályra osztottak be, semmiféle feladatot nem kaptam, olvasgattam. Szóvá is tették, hogy ezt hogy képzelem, de épp akkor voltak nagy bajban egy megrendeléssel, amelynek kapcsán számítógép-vezérlésű géppel egy bütyköt kellett elkészíteniük. Nem tudták a kívánt pontossággal beprogramozni a berendezést, én meg elszóltam magam, hogy ez nagyon egyszerű feladat. Mire természetesen az volt a válasz, hogy akkor csináld meg. Mivel nem állt rendelkezésre megfelelő számítógép, átalakítottam egy TI59-es programozható zsebszámológépet, annak segítségével pedig az előírásoknál egy fokozattal pontosabb eredményt sikerült elérnem. A továbbiakban akkor mehetettem-jöhettem a gyárban, amikor akartam.
– El is vitték egykettőre a zsenijelölt mérnököcskét...
– Az IMASA-beli főnököm, Szabó Károly révén ismertem meg az egyetemi tanár Székely Gyulát, ő meg elvitt Marosvásárhelyre, hogy bemutasson Szentgyörgyi Lászlónak, aki akkoriban indított el ott egy villamos hőtechnika-kutatóintézetet. A másfél órás beszélgetés alatt Szentgyörgyi meggyőzött, hogy menjek Vásárhelyre. A feleségem még egy ideig fizikatanárként dolgozott Szentgyörgyön, ha még egy félévet ott töltök, valószínűleg soha nem megyek el onnan.
– És akkor ma nincs Vásárhelyen magyar villamosmérnöki képzés?
– Könnyen elképzelhető. Előbb azonban 1990-ben létrejött a vásárhelyi műegyetem, ahol automatizálás szak is indult, én meg tudtam, hogy 1993-tól kezdődnek majd azok a tantárgyak, amelyeket oktatni szeretnék. Ezért csak addig vállaltam a kutatóintézet időközben rám szakadt vezetését. Kihívást éreztem ugyanis a műszaki oktatási struktúra megteremtésében. A Petru Maior Egyetemen építkezésre alkalmas környezetre találtam, nyitott fiatalokra, tíz év alatt jó színvonalra emeltük a mérnöki oktatást. Csakhogy a magyar hallgatók aránya 1999-re 27 százalékra csökkent, mivel a felvételin 80-an írtak tízest matematikából, így aztán a román nyelv és irodalom érettségi döntötte el a bejutást.
– Ezért vitte át a csomagot az akkoriban alakuló Sapientiára?
– Részben. Akkoriban két nézet harcolt egymással: magánegyetem vagy állami finanszírozású egyetem magyar tagozata vállalja a műszaki értelmiség kinevelését? Az utóbbi nézet érvényesítésének élére magam álltam, többször nekifutottunk, de a kérésünket ötször annyi román oktató utasította el, mint ahányan támogatták. Az RMDSZ támogatási ígéreteinek birtokában még folytattuk a harcot, hiszen úgy tűnt, elsősorban azon múlnak a dolgok, hogy a minisztérium finanszírozza vagy sem a Bolyai János-vonalnak tervezett magyar oktatási vonalat. Csakhogy, amikor 1999-ben Horváth Sándor matematikus kollégámmal Bukarestbe utaztunk, hogy meggyőzzük Andrei Marga oktatási minisztert négy szakon évi 50–50 magyar hely finanszírozásának fontosságáról, az RMDSZ-központból azt a választ kaptuk, hogy nem tudnak velünk tartani a megbeszélésre, de sok sikert kívánnak. Szűk órás megbeszélés végén mégis úgy álltunk fel, hogy a minisztérium biztosítja a finanszírozást egyetlen feltétellel: az egyetem szenátusa írásban kérje a magyar oktatási vonal létrehozását. A rektor azzal utasított el, hogy ez nem szerepel az egyetem chartájában, a módosítás pedig három-öt évet is igénybe vehet. Mi mindenesetre három hét alatt beterjesztettünk egy módosított alapszabályzatot, az elutasítás azonban nem változott. A rektor később magánbeszélgetésen elmondta: még sok mindennek meg kell változnia a román kollégák fejében, míg elfogadják egy magyar vonal létrehozását. Ezt követően a négy szakot – mechatronika, informatika, számítástechnika és automatizálás – tartalmazó csomaggal jelentkeztünk a Sapientiánál.
– Nem zavarta, hogy a Sapientia kezdeti térképén nem szerepelt Marosvásárhely?
– Akkor még csak szerveződött a Sapientia, de bizonyos felismerések és nyomások hatására a történet egy kettős, Csíkszereda–Kolozsvár bázisú egyetem irányába kanyarodott. Ebbe az elképzelésbe „zavartunk be” Marosvásárhellyel. A temesvári egyetem akkorra már sokat veszített a rangjából, Kolozsváron nem volt akarat magyar képzés indítására, az egyetlen esély Vásárhely maradt. Műszaki egyetemet azonban nem lehet tudományos-kutatói háttér, felszerelés nélkül létrehozni. Akkor még pénz sem volt erre, viszont küszöbön állt annak a bizottságnak az érkezése, amely a tanításhoz szükséges laboratóriumi berendezést volt hivatott ellenőrizni. És akkor csoda történt: jött a hír, hogy az egyik környékbeli parókián több kamionnyi ismeretlen tartalmú doboz vár a sorsára. A twentei egyetem nemrég leszerelt villamosmérnöki laboratóriumának elemei voltak ott, egy részüket ma is használjuk.
– A humán szakokkal induló Sapientián zajló képzések több mint ötven százaléka ma már műszaki jellegű. Mit szólnak mindehhez a kezdeti tervek megálmodói?
– Az indítás előtti vitákat elnézve egyértelmű volt az elhatározás, hogy csak akkor van értelme az egésznek, ha a Sapientia elitképzést biztosít. A mérnöknevelés pedig valahogy nem fért ebbe bele. Annak idején ugyanis roppant szétszórt volt a romániai műszaki felsőoktatásban dolgozó magyarok társasága. Volt korábban professzor Jászvásáron, Temesváron több is, de a szórványlét sehol sem engedélyezte egy kompakt műszaki elit kialakulását. Marosvásárhelyen előzmény nélküli volt ez a tevékenység, bizonyos mértékig ismeretlen volt a társaság is, ezért részben jogosnak tekinthető a kezdeti kétkedés. Hogy mivel győztük meg mégis őket? Kezdetben talán azzal, hogy az egyetemi szakma ismert és elismert engem, később meg az eredményeinkkel. Néhány szempont érvényesítését ugyanis mindennél fontosabbnak tekintettünk. Például, hogy a műszaki oktatás legyen a létező magyar nyelvű felsőoktatási képzések kiegészítője. A másik szempont az volt: ne csak attól legyen vonzó a képzésünk, hogy magyarul tanítunk, hanem azért, mert magyarul és jól tanítunk. Az egyetem alapítványának kuratóriuma azt is értékelte, hogy tudatos tanszéki építkezésbe kezdtem, több évfolyam eminens végzőseit is sikerült az egyetemen tartani, illetve visszahozni. Már saját nevelésű professzoraink is vannak, docensünk pedig több is. Lassan újabb nemzedékváltás válik esedékessé.
– Hogyan vezeti az egyetemet? Mindenhez ön ért a legjobban?
– Nem is tagadom, mennyi mindenhez nem értek. Igyekszem viszont megtalálni a velem hasonló értékrendet valló embereket, akikben megbízom, pártolom a kezdeményezéseiket, erősítem őket. Az egyszemélyes döntésekre alapozó intézmények esetében ugyanis a döntéshozó kidőlése súlyos problémákat okozhat. Ahol viszont közös az értékrend, a testület képes tovább vinni a stafétát. Persze, akadtak vitatott kérdések, leginkább talán a csíkszeredai két kar egyesítése ügyében hozott döntés számított annak. Csíkszeredában két kar működött – a vásárhelyinél jóval kevesebb hallgatóval –, ez így alakult még az én rektorrá választásom előtt. A két kar – a közgazdasági és élelmiszer-mérnöki – között viszont az idők során ellenkező értékrend alakult ki. Érveltem, igyekeztem meggyőzni embereket, nem utolsósorban azért, mert a két párhuzamos struktúra megszüntetése emberi egzisztenciákat is érintett.
– Ma honnan merít elsősorban a Sapientia?
– Oktatási helyszíntől függ. Marosvásárhelyen a hallgatóink több mint fele a megyéből származik, a fennmaradó 40 százalék óriási többségét Hargita megyéből és Háromszékről érkezők alkotják. A csíkszeredai karokra szinte teljes mértékben Székelyföldről származó diákok jönnek. Kolozsvárra viszont már nem, oda mindenhonnan érkeznek. Dacára, hogy több szakon visszavezettük a felvételi vizsgát, valamennyit nőtt a diáklétszámunk, ami jelzi, hogy egyre inkább értéke van a Sapientiának. Abból a pragmatikus okból vezettük vissza, hogy nagy felelősség két év múltán szembesíteni a hallgatót: nem képes megfelelni az elvárásoknak. Ha lehet, mondjuk meg neki hamarabb. Egyre nagyobb hitelünk lett a rangos középiskolákban, ma már nem érvényes a kezdetben talán nem is alaptalan állítás, miszerint a Sapientiára bárki bejut. A rangos székelyföldi kollégiumok korábban kifejezetten „exportra” termeltek, s büszkeségük forrása az volt, hogy egyik-másik iskola végzettje melyik rangos egyetemen tanul tovább. Nekünk viszont Erdély egészében kell gondolkodnunk, amíg lehet. Még akkor is, ha hiszek a székelyföldi autonómia erejében, mert annak hatása egész Erdélyre kisugárzik. Mint ahogy a Sapientia jótékony hatása is visszasugárzott az állami egyetemi oktatásra, mert versenyhelyzetet teremtett. Ennek következtében pedig különböző egyetemeken olyan magyar helyeket hirdettek meg, amelyek lehetősége e versenyhelyzet nélkül talán soha fel sem merült volna.
– Néhány szakot viszont megszüntettek a közelmúltban. Zsákutcának bizonyultak?
– Amikor elvállaltam az egyetem vezetését, az intézmény akkreditációjára való tekintettel azt az álláspontot képviseltem, hogy valamennyi meglévő szakkal együtt akkreditáljuk. Most abban a időszakban vagyunk, amikor kellemetlen döntéseket kell meghoznunk, néhányon már túl is vagyunk. Így például a csíkszeredai biotechnológia–élelmiszeripari biotechnológia–génsebészet hármasból csak az utóbbi marad meg, mert az egészíti ki megfelelően az élelmiszeripari mérnöki képzést. Marosvásárhelyen megszűnt a szociálpedagógiai képzés, szükség mutatkozott viszont fordítókra, még ha az nem is számít mérnöki szaknak. Egy merész lépéssel belevágtunk a közegészségügy szakba is, amely egészségügyi intézményekben működő nem orvos szakembereket „termel”, a hasonló adminisztrációs szakemberek képzésével úttörőnek számítunk az országban.
– A sepsiszentgyörgyi erdészmérnöki szak beindításának ötlete viszont élénk ellenlobbit váltott ki. Hogyan igyekeznek megoldani ezt a helyzetet?
– Az első visszajelzések, a brassói erdészmérnöki egyetem ellenlobbija valóban nagyon kemény volt. Egyértelmű jelzések érkeztek: ha megpróbálkozunk vele, az agrármérnöki szakkal teljes szentgyörgyi központunkat törlik. De nem is szabad fejest ugrani az ismeretlenbe, hiszen egyelőre megfelelő tanári karral sem rendelkezünk az erdészmérnöki szakhoz. Amíg sike­rül kialakítanunk, reményeink szerint a brassói egyetem illetékeseivel is meg tudjuk értetni, hogy nem veszítenek sokat ezzel, sőt, szakmai kapcsolatokat is szeretnénk létesíteni velük. A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel elsősorban a mesterképzésben kialakított együttműködésünk bátorító és követendő példa lehet. Ma már erős és hiteles intézménnyel a hátam mögött tárgyalhatok. Mert ami a legfontosabb: bármit is ígérsz, ha kellemetlen is, de be kell tartanod. Bárhogy is viselkednek mások, a saját hiteled megőrzése a legfontosabb.

Dr. Dávid László
Villamosmérnök, egyetemi tanár, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Csíkszeredában született 1956. július 18-án, a ma a Márton Áron Főgimnázium nevet viselő középiskola elvégése után 1981-ben villamosmérnöki szakon diplomázott a temesvári Műszaki Egyetemen. 1981–1985 között mérnök, majd fejlesztőmérnök a sepsiszentgyörgyi IMASA-nál, 1985–1993 között kutató, főkutató, fiókintézeti igazgató a bukaresti Elektrotechnikai Kutatóintézet marosvásárhelyi fiókintézeténél. 1997-ben doktori címet szerzett a brassói Transilvania Egyetemen. 1993–2003 között a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója, 2001-től egyetemi tanár a Sapientia marosvásárhelyi karán, 2004–2006 között rektorhelyettes, 2007–2012 között megbízott rektor, 2012 óta pedig választott rektor. Kutatási területei: számítógépes szabályozások, mesterséges intelligencia, elektronsugaras technológia. Több egyetemi tankönyv és jegyzet, valamint több mint 60 tudományos dolgozat szerzője. Díjak, elismerések: Báthory-díj (2013).