Mintha nem lennének műemlék épületeink, borvizeink, gyógyfürdőink, jellegzetes ételeink, sétára, lovaglásra, vadászatra, halászatra, kikapcsolódásra alkalmas helyeink, csodálatos tájaink, mintha székely népviselet sem létezne — a turisztikai napok alatt Kovászna megye standjánál ugyanis semmi ilyesmivel nem találkozhatott az érdeklődő. A látogatókat néhány igényesebb vagy igénytelenebb szórólap, reklámkiadvány fogadta, amelyeket összeolvasva sem derül ki a turista számára, mi is ennek a térségnek a jellegzetessége, mitől érdemes itt legalább néhány napot eltölteni.
És az sem lehet mentség, hogy az Óriáspince-tetőn akartunk ízelítőt nyújtani értékeinkből, hiszen minden lehetőséget meg kell ragadnunk a térség bemutatására, így a sportcsarnok kiállítóterét is. Mert abból, amit a teremben láttunk, jóval vonzóbbnak tűnik például Fehér megye: népviseletbe öltözött asszonyok kínálták ízlésesen tálalt, hagyományos ételeiket, és hogy a kirándulási lehetőségek után kutató, szórólapokat olvasgató látogató ne unatkozzék, hát meséltek is, az ottani tájról, a palacsinta készítési módjáról. Pedig Sepsiszentgyörgyön rendezték — és nem először — a turisztikai kiállítást, házigazdák voltunk, úgy rendezhettük volna be a csarnokot, hogy számunkra a legelőnyösebb legyen, minden szegletét kihasználhattuk volna — csak ötlet kellett volna, semmi más. A konferencián elhangzott előadások, a műhelybeszélgetések ugyanis minden bizonnyal hasznosak és tanulságosak, de lassan ideje lenne elmozdulni erről a szintről.
A szakmai beszélgetések mellett nem ártana például kidolgozni az egységes Székelyföld-képet, amelyet minden turisztikai kiállításon fel lehet mutatni, lehet reklámozni, hogy minél több emberhez jusson el a híre, és tudják, miért érdemes erre látogatni, mitől vonzó ez a térség. Mert amíg csak szegénységi bizonyítványunkat tudjuk felmutatni, a gazdasági élet potenciális húzóerejeként emlegetett turizmus csupán örökösen elszalasztott lehetőség marad.