Iliescu újságírók gyűrűjében lépett ki a fővárosi ügyészségről, kora ellenére vállalja a vizsgálatot,  és nem érzi magát bűnösnek az akkor történtekért. Mondhatja szemrebbenés nélkül, hiszen már egyszer ejtették az ellene felhozott vádakat, s megtörténhet, most is hasonló eredményre jutnak a perben. Távozáskor tegnap a témáról annyit közölt: „no comment”, s hogy hallgatni arany, megerősítette ügyvédje is, mondván, védence állja a sarat, az ügyészeknek sem nyilatkozott egyelőre, most tudomásul vették a tényeket, s készülnek a védelemre. Persze, a kollektív emlékezetben azért elevenek azok a képsorok, amikor az ereje s szervezőképessége teljében lévő Iliescu meleg szavakkal mond köszönetet hazafias cselekedetükért a bányászoknak, de mindez csak emlék, nem perdöntő bizonyíték. Hogy valami már akkor erőteljesen bűzlött Dániában – s nem csupán eme abszurd, példátlan hálálkodás kapcsán –, az szinte evidencia, de ismételjük: ez csupán sejtés, merő gyanakvás, s nem szentencia.
Andrei Pleşu, az akkori Roman-kormány kulturális minisztere, akit az ügyben a napokban tanúként hallgattak ki, úgy nyilatkozott, ő maga sem érti, mi és hogyan történt, de nagy árat fizettünk ezért a fejezetért. Mesélte, a bányászok akkoriban megállították, igazoltatták, megnézték, mi van autójában, majd engedték, hogy bemenjen munkahelyére. Azaz Cozma és munkaruhás, sisakos, bottal felfegyverkezett társai rábólintottak: a tárcavezető bemehet a kulturális minisztériumba. Pleşu azt is elmondta, hasonlóan ’89 decemberéhez, az akkori döntéseket sem a teljes kormány hozta, hanem egy szűk csoport, mely kormányként működött a kormányban. Ha csupán az író szavait ismernénk, s nem az egész júniusi bukaresti brutalitást, akkor is joggal háboroghatnánk: miféle rendszer, államszerkezet az, ahol a kulturális minisztert hőbörgő bányászok megállíthatják és igazoltathatják?
A történtek alaposabb felidézéséért érdemes lenne újranézni – akár az iskolai tananyagba is be lehetne foglalni – az akkori kulturális tárca által finanszírozott, Stere Gulea által forgatott, Az Egyetem tér című dokumentumfilmet, melynek támogatására ma is joggal büszke Andrei Pleşu. A film érzelmileg mindenképpen arra ösztönözne, ne feledjünk, ne legyintsünk, ne legyen tét és jelentőség nélküli, hogy milyen eredménnyel ér majd véget a mostani, az első bányászjárást vizsgáló eljárás. Mert nagyon ideje lenne, hogy pontosan tudjuk, mi és miért történt azokban a zűrzavaros – decemberi, márciusi, majd júniusi – napokban.