Most, amikor csendben távozol közülünk, döbbenek rá, hogy az sem történt véletlenül. Hiszen legtöbbször épp a mellettünk, velünk együtt élő és alkotó egyéniségek válnak oly mértékben minden- és ünnepnapjaink részévé, hogy észre sem vesszük: kondult egyet az idő órája felettük.
Pedig ők azok, akik elöl járnak, elöl állnak. Az „elöl állásnak” minden hozadékával. Márpedig László Attila egész aktív életében szó szerint elöl állt, az általa (is) teremtett közösségek előtt. Közösségeket, és nem kórusokat írok, mert ő már kora ifjúsága óta tudta, hogy az együtt éneklés nem csupán az éneklők, hanem a hallgatók között is láthatatlan hálót fon, közösséget teremt. Még akkor is, ha a kötelező penzum miatt a lélek óhajától messze eső repertoár kényszerét elkerülni nem lehet.
Most, amikor Attila bácsi fölött a végső földi óra kondult, mi is tudjuk: ez csak a tanár, a szervező, a karnagy, a zeneszerző termékeny életútjának a vége, ami ebből fakadt és fakad, nem földi idővel mérhető. Leginkább az általa vezetett kórusokban él tovább a „vezérdallam”, de minden olyan együttesben is, amely – közvetve vagy közvetetten – az ő szervező- és művészi munkájából (is) fakad. Hiszen abban, hogy Háromszék és jelesen Sepsiszentgyörgy talán – bár ilyen statisztikát bizonyára nem vezetnek – a négyzetméterre eső kórusok tekintetében világelső, László Attila úttörő szerepe meghatározó.
Így most nem csupán az általad évtizedekig irányított Magyar Férfidalárda és az általad alapított Cantus Firmus közössége búcsúzik, hanem mindenki, aki a kóruséneklés vírusától „megfertőződött” szűkebb és tágabb pátriánkban. Isten nyugtasson minden, általad is búcsúztatott dalos társaddal együtt.
Bár e nyugalom is viszonylagos, hiszen bizonyára az égi mezőkön is tovább éneklitek a Jeligét...