Csak három nap volt hátra a várva várt gyermeknapi rajzversenyig, amikor a békés óvoda élete hirtelen felbolydult. A kiscsoportosok ugyanis megunták, hogy nekik mindig a sétatér árnyékos oldalán kell rajzolniuk, ahol az aszfaltcsík is megrepedezett már, elhatározták hát, hogy idén ők is ott fognak színes krétával maszatolni, ahol eddig a nagycsoportosok szoktak, mert ott szép sima a felület. Persze azt tudták, nehéz dolguk lesz, főleg úgy, hogy nyers erővel nem mennek semmire, hiszen egyikük sem elég erős ahhoz, hogy hatásosan kupán vágjon egy nagycsoportost.
Más megoldást nem látván, elhatározták, hogy azokhoz fordulnak, akikre egyre kevesebben hallgattak ebben a rohanó világban, de most talán jól jönnének: a szülőkhöz. A magukat már félig felnőttnek tartó hatévesek hallani sem akartak erről, először is, mert az a hely őket illeti meg, másodszor, mert a kicsik nem is tudnak rajzolni, és végül negyedszer, mert komoly felelősséggel jár ott lenni a park napos oldalán. A szülők tanácstalanul álltak, persze picit imponált ez a helyzet, mert végre nekik is lehet szavuk, bár egyáltalán nem tudták, hogy mi is lehetne az.
És elindult a hercehurca, a nagycsoportosok megvádolták a kicsiket, hogy ők még mindig bepisilnek, a kicsik visszavágták, hogy a nagyok is, csak ők jobban leplezik. A tejfogat tejfogért elven a kicsik is támadásba lendültek, azt vágván az ellenfél fejéhez, hogy lepaktált az óvónőkkel, nem rosszalkodnak, és így több ingyenkiflihez jutnak. Ezt a vádat a nagyok természetesen tagadták, aljas mesének nevezték, különben is, a kicsik csak azért nem tették ezt, mert nem volt elég eszük. A következő vád egy még aljasabb nagycsoportos alkuról szólt, akik szégyenszemre egyezségre léptek a kisiskolásokkal, visszahozták az elgurult labdát az elsősöknek, amikor azok játszottak, cserébe létszámhiány esetén egy óvodás is beállhatott a kapuba. Felhördültek a szülők, ez biztosan nem igaz, veszélyes is lenne, ilyet nem mernének megtenni még a legelvetemültebbek sem. De a nagycsoportosok tudták, amit tudtak, ezért megkeresték a legokosabbnak tűnő picit, és elmagyarázták neki, hogy jobb, ha abbahagyják ezt az egész cirkuszt, hisz két év múlva ők is nagycsoportosok lehetnek... ha minden jól megy. Addig is adnak neki és esetleg egy-két barátjának naponta még egy ingyenkiflit, csak csillapítsa le a többieket. A kicsik viszont ettől úgy érezték, hogy nyerésre állnak, és nem mentek bele, bár akik kiflit kaphattak volna, eléggé sajnálták a dolgot. A felnőttek megunták a marakodást, nem is akartak hallani többet róla, elhatározták, hogy nem is mennek ki a rajzversenyre.
Magára hagyatva mindkét fél kidolgozta a saját tervét, így a nagy napon mindenki bizakodva ment a sétatér felé, a nagyok, mert biztosak voltak, hogy a szülők beleszólása nélkül ők kapják meg régi jó helyüket, hiszen az óvónőkkel még mindig él a megállapodásuk, s az utóbbi időben különlegesen jók voltak. A kicsik meg azért, mert elhatározták, hogy nem fognak repedések között rajzolgatni, inkább nem engedik a nagyoknak sem, szétrugódják majd a színes krétákat, és lábbal szétmaszatolják a mázolmányokat. Arcukra fagyott viszont a mosoly, amikor odaértek: megrökönyödve vették észre, hogy a kisiskolások rajzolgatnak a téren, mind a napos, sima oldalon, mind az árnyékos, repedezett, becsmérelt részen. Az óvodások tanácstalanul fordultak az óvónőkhöz, akik ugyanúgy néztek a tanítónőkre, de azok sem tudták, mitévők legyenek, azt hitték, a viszály miatt nem fognak kijönni. Most már nem volt, mit tenni. A kicsik sírva fakadtak, a nagyokat okolták, hogy elmaradt a várva várt rajzolás, a nagyok leplezték szokás szerint a könnyeiket, viszont ők is a kicsiket hibáztatták. Az óvónők kétségbeesetten gondolkodtak, hová lehetne menni, hogy mégse maradjon el a verseny, de a hirtelen eleredt eső végül hazazavarta az egész társaságot, óvodásokat és iskolásokat egyaránt, így csak otthon rajzolt az, akinek még ezek után volt hozzá kedve.
Bende Zoltán
