Lélekháborgásra – csillapítónak

Ne háborogj, lelkem, végromlást se jósolj!
Nem vesz el a világ, ha bomlik is olykor.
Jön idő, hogy ismét kedvesebb lesz élni –
Megláthatja tisztán, aki majd megéri.
Most, igaz, forr, s szennyét köpködi a mélység –
A nap is a gaznak segíti növését.
Most, igaz, kapzsiság, önzés toroz nagyban –
Hogy még csöpp mérséklet, szégyen sincsen abban.
Most egy-egy szabadnak mutatkozó vályú
Felé marakodva fut száz falánk szájú.
Egy-egy korcs, a sors egy silány fölkapottja,
Emberséged jogát is megtagadhatja.
Sőt meg kellett érned: ilyenek szavalnak
Emberségről neked, – hüledezel: hol vagy?
De nyughass! Farsangjuk úgy sem tart sokáig!
Kezükben a gyöngy is hitvány sárrá mállik.
Ahogy a tudatlan, módba csöppent gazda
Sem tud gyarapodni, – földjét csak apasztja.
Mert nem elég ám csak vállalni akármit –
A kontárság végül mégis kiviláglik.
Ők is (nem ismerve a lovaglás titkát)
Lecsúsznak a lóról, előbb, mint gyanítnák.
Így sok áldicsőség csúf zuhanást ér még –
Mert végül is kell, hogy tisztuljon a mérték!
Mérték súlyt becsüljön, hamis zaj elüljön –
Jó, rossz egyaránt a helyére kerüljön.
Akkor neked is még jut hely a világon –
Minden lépésedet nem terheli pár gond.
Versed is, mely épp most, korbácskodó kedvvel
Maiakon csattant, holnapokba zeng el –