Édes nagyapóka, lelkem, hál’ istennek szabad vagyok, mint a madár, és újra termelhetem a nadselű gondolatokat, sőt, feleleveníthetem szép gyerekkorom nadselű gondolatait is. Ezek közé tartozik, amikor a konyhából kiszalasztottam a jó Zsuzsi nénit, a mi szakácsnénkat, akinek én kedvence voltam, s vagyok ma is, s leszek mindörökké, mert ha őt tréfálom is meg a nadselű gondolatommal, egy kicsit úgy tesz, mintha haragudna, aztán titkon nekem juttatja a legjobb falatokat.
A bevezetés után hadd térjek az én nadselű gondolatomra, mely ennek előtte három esztendővel született Cenci néni kertjében, amikor még elemista voltam. Én már akkor is igen-igen szerettem olvasni, s egy szép május végi nyári délután éppen nagyapóka valamelyik könyvét olvastam (nem emlékszem, melyiket a sok közül) a diófa árnyékában, a kert legcsendesebb szegletében, s hát Uram, Teremtőm, egyszer csak felpillantok a könyvből, s mit látnak szemeim? Egy hőscincért, drága nagyapókám! Hiszen könnyű a cincérnek hősnek lenni, mert akkora szarva van, hogy felbökhetne vele egy cserebogarat, de nem ez a fontos, hanem az, hogy a hőscincér után még két hőscincér jelent meg közvetlen mellettem (három az isten igaza!), én meg csak néztem, aztán a homlokomra koppintottam, nagyot kiáltván: van nekem egy nadselű gondolatom! Eszembe jutott, hogy Zsuzsi néni egy csomó tojást fejbe ütött, aminek az lett a következménye, hogy a tojásból kifolyt – tetszik tudni – a sárgája. Nosza, körülnéztem, aztán bekukucskáltam a konyha ablakán, hát Zsuzsi néni nincs bent. Nekem sem kellett egyéb, a három cincért felkaptam, a konyhába szaladtam, ott őket három tojáshéjba beültettem, de a lábuknak lyukat fúrtam, hogy sétálhassanak. Azzal uccu neki, vesd el magad, vissza a diófa alá. Persze, vége volt az olvasásnak, mind a konyha felé pislogtam. Hát egyszer csak látom, hogy Zsuzsi néni rémülten szalad ki a konyhából, sikoltozva rohan a kerten végig.
Amint csakhamar megtudtam, amikor javában sütötte a palacsintát, egyszerre csak látja, hogy három tojáshéj megmozdul, mind a háromból két szarv ágaskodik felfelé, aztán valósággal elindulnak sétálni. Csoda-e, hogy Zsuzsi néni abbahagyta a palacsintasütést, s kiszaladt, én meg befordultam a konyhára, mint ama bizonyos legény Petőfi versében, aki azért fordult be a konyhába, hogy rágyújtson a pipájára, pedig a pipa égett! S aztán nem is avégett mentem, hanem, mert megláttam, hogy odabent egy egész tál frissen sült palacsinta van. Nosza, neki a palacsintának, csak úgy gyúrtam befelé és lefelé, isten tudja, hányat. No, de meg is jártam, mert egyszerre csak forogni kezdett velem a Rózsadomb, a Rózsadombon Cenci néni villája, de nemcsak a villa, hanem Cenci néni is, Zsuzsi néni is, röviden: forgott az egész világ, s amit hirtelen bekaptam, hirtelen ki is adtam, s kerek egy esztendeig nem tudott palacsintát diktálni belém Cenci néni és Zsuzsi néni. Így volt, vége volt, bizony, nem mese volt, mint ahogy nagyapónál a legszomorúbb történetről is ki szokott sülni, hogy – mese volt.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
