Utolsó nyilvános fellépésén, a sepsiszentgyörgyi férfikórus megalapításának 95. évfordulóján szervezett ünnepségen az ön által szerzett Csillag szvit is elhangzott. Tudva, hogy súlyos betegséggel küzd, az embernek óhatatlanul is az jutott eszébe: vajon László Attila búcsúzik?
– Eredetileg nem búcsúnak szántam, de akár így is lehet értelmezni. A csillag számomra mindig is egyszerre szimbolizálta a vezérlő jelet és a pályája végén lehanyatló életet. Nem egyedül vagyok ezzel, sok kultúrában hasonló szerepet töltenek be a csillagok: reménységet és reménytelenséget, jövőt és a jelen leáldozását jelentik. Pályájuk, ívük olyan, mint az emberi élet, nem csoda, ha az ember mindig is egyfajta sorsközösséget érzett a csillagok járásával, és azt beépítette mondáiba, dalaiba. Én csak kölcsönvettem.
– A kórusmozgalom pedig örökre „kikölcsönözte” önt. Mi vonzotta annak idején a karénekléshez?
– Elsősorban a közös éneklés öröme, élvezete. Olyan élményt jelent, amihez fogható kevés van, hiszen a legtöbb művészeti ágat csak bizonyos előképzettség után lehet élvezhető szinten gyakorolni. Énekelni viszont elég a születésből fakadó adottság, de sokszor már a lelkesedés, a fegyelmezettség is elfogadható szintű produkciót engedélyez. Az emberek mindig is szerettek együtt énekelni, az élet fontos vagy apró eseményei pedig egyaránt alkalmat szolgáltattak hozzá. Arról nem is beszélve, hogy a kommunizmus éveiben a kórusmozgalom azon ritka engedélyezett alkalmakkal szolgált, amikor több ember rendszeresen összegyűlhetett, és másfél-két órán át élvezhették a közösségi együttlét örömét.
– A tanítóképző elvégzése után került a hivatásos zenélés közelébe, onnantól kezdve viszont nem volt megállás. Szunnyadó szerelem volt, ami csak megfelelő alkalomra várt?
– Az én családomban mindig is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt, édesanyám meg jó adottságú szoprán. Már a tanítóképzőben kórust vezettem, zenéltünk, bárhol is megfordultam, mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben azonban igyekeztem tanulni is, két egymást követő évben részt vettem a Nagy István vezetésével Marosvásárhelyen tartott nyári karmesterképzésen, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. Ebben viszont már akadályt jelentett, hogy családos voltam, végül tartományi ösztöndíjjal végeztem el a zenepedagógiát Kolozsváron. Diplomázás után szinte bárhová mehettem volna, én azonban a Hargitát, Szentegyházát választottam. Jól éreztem magam, akkoriban alapoztuk meg a szentegyházi zenei kultúrát, amelyből részben a mai nagy sikerű gyermekfilharmónia is kinőtt.
– Mégis hagyta, hogy az 1968-as megyésítéskor Háromszékre sodorja az értelmiségi „importhullám”. Nem sajnálta otthagyni az addigi megvalósításait?
– Részben igen, de annyira erősnek, őszintének éreztem a csábítást, hogy nem lehetett ellenállni. Természetesen nagy kihívás volt megyeszékhelyen dolgozni, még akkor is, ha egy tizenhárom tagú zenekart és három kórust hagytam a szentegyházi líceumban, no meg egy százhúsz tagú munkáskórust. De éreztem, hogy fontos vagyok, minden pénzügyi kérésünket teljesítette az akkori vezetés, nem gondolkoztam hát túl sokat, amikor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelő Daróczi Ferenc hívott. Azt mondta, nincs elegendő zenei szakember, lakást adtak, tárt karokkal vártak, jöttem. És maradtam.
– Mihez lehetett kezdeni a frissen alakult megyében?
– Az Alkotások Háza igazgatójaként hat éven át láttam értelmét a munkámnak, az általam irányított intézmény volt akkoriban a közművelődés bázisa, oda tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Sokat jártam falura, megkerestem az idős tanító bácsikat, énekeseket, biztattam őket, ha egyebet nem tudnak, énekeljenek népdalt. Igyekeztem újraéleszteni bennük a zenei anyanyelvünk iránti igényt, irtottam a műdalt, ahogy lehetett. Nem utolsósorban ez idő alatt indítottuk újra a nagy múltú kórustalálkozókat.
– Volt akivel?
– Érkezésemkor összesen három kórus működött a megyében, a ba­róti, a kézdivásárhelyi és a zágoni. Az 1972-es zágoni kórustalálkozón viszont már harminc énekkar lépett fel. Az egyházi kórusok közül kevés működött, azok is titokban, csak templomban, temetéseken énekeltek, ugyanis énekvezérek nélkül maradtak, amikor a kántortanítóknak választaniuk kellett a katedra és a templom között. De nem riadtam vissza attól sem, hogy két-három együttessel szervezzek kórustalálkozókat. Nagyon közel állt a lelkemhez a kórusmuzsika, szinte megszállottan csináltam. Karnagyképzést is szerveztünk Árkoson, de két alkalom után betiltotta a hatalom, szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Tartunk mi a románoknak is, mondtuk, de mivel a zenei anyanyelvünk sokban különbözik, együtt nem megy. Nem sikerült meggyőzni őket, abba kellett hagyni az egészet, pedig a magyar zenei élet elitje járt hozzánk, több mint száz karvezető egész Erdélyből.
– Az nem keltett gyanút, hogy a szentgyörgyi magyar férfidalárda élére állt?
– Ha keltett is, senki sem tette szóvá, amikor 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a férfidalárdát. Talán, mert az 1921-es alapításkor eredetileg is iparosokból, munkásokbó, tehát férfiakból álló énekkar volt. Akkoriban, közvetlenül Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi férfidalárdák, jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség. Aztán 1948-ban mindent betiltottak, elkobozták a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését. 1956-ig még itt-ott énekeltek, aztán csend borult a tájra. Az ötvenéves évfordulóra szedte össze a régi tagokat Török Sándor bácsi, s engem kért fel. 1972 januárjában szerveztük meg végül az évfordulót, az ünnepségre még a zászlót is elővették.
– A nyolcvanas évek elején megalakult vegyes kart milyen késztetés hozta létre?
– A tanügyi szakszervezet női karába járó kolléganők gyakorlatilag megirigyelték, hogy a férfikórusban nem csak párthimnuszokat énekelünk. Akkoriban én már évek óta a szemerjai általános iskolában tanítottam, az ottani kolléganők is kapacitáltak, sok fiatalt is meggyőztek, így találkoztunk harmincan első alkalommal 1980. október 2-án a művelődési házban. Adtunk magunknak egy kis próbaidőt, de mivel a lelkesedés egyre nőtt, a férfidalárda 1981-es évfordulóján be is mutatkoztunk. A szakszervezetek művelődési házában tartott koncerten Birtalan József zeneszerző, karnagy is jelen volt, ő azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Talán nem hoztunk szégyent rá, sok országos fesztiválról díjjal tértünk vissza. A Cantus Firmus nevet 1986 februárja óta viseli a kórus, nem lehetett magyar zenei személyiség nevét felvenni, így esett a választás a vezérdal latin megfelelőjére.
– Mi tartotta össze a kórust azokban az időkben?
– Az egymásra utaltság, az éneklés szeretete. Pedig nagyon figyeltek ránk, a repertoárt alaposan ellenőrizték, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de a legtöbbet magyarul énekeltünk. Időnként meg kitomboltuk magunkat, sokat mulattunk együtt. A kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, talán azért, mert akkor már lehetett menni külföldre is, és mi éltünk a lehetőséggel, felelevenítettük a régi kapcsolatokat, új barátságokat kötöttünk.
– A kilencvenes évek derekára mégis válságos helyzet alakult ki a kórus körül. Törvényszerű volt, hogy így történjen?
– Nem feltétlenül, de bizonyos mértékig előre látható volt. A megnyíló lehetőségek, a nemzedékváltás, az egzisztenciális kihívások sok kórustagot elsodortak mellőlünk. Az egyházi kórusok szervezkedése is elszívó hatású volt, közösségünk zsugorodott, ez az egységet is kikezdte, és egy 1995-ös magyarországi turné után még a kórus megszűnésének veszélye is felmerült. Hatalmas csalódásként éltem meg azt az időszakot, de sikerült túllépni rajta, és immár szűkebb keresztmetszetben, de újraépíteni a kórust. Más világ köszöntött ránk, ám a veszteségeket némileg ellensúlyozta, hogy immár szabadon választhattuk meg a repertoárunkat, elővehettük az egyházi kórusműveket, ami új lendületet adott a társaságnak.
– Akárcsak a háromszéki kórusmuzsikának, amelynek több szereplője is a László Attila-féle iskolából nőtt ki...
– Büszke is vagyok mindarra, ami ma körülöttünk zajlik. Új közösségek jöttek létre, újjáalakultak kórusok, folyamatos az utánpótlás. Ma valóban nagyon sok jó kórus működik a megyében, Sepsiszentgyörgy Erdély egyik kórusfővárosa lett. De nem szeretnék túlzott érdemeket kisajátítani ebben az örvendetes folyamatban. Mindig is szolgálatnak tekintettem a közösségek zenei nevelését. Ezt ültette belém már a tanítóképzőbeli tanárom, Mátyás Feri bácsi, akitől sokszor hallottam, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. Tudta, mit beszél, mert ez a megélés mindenhol jó közösségeket teremtett, a zene mindig összehozta a embereket.

LÁSZLÓ ATTILA
Sepsiszentgyörgyi karnagy, zeneszerző, tanár. Székelykeresztúron született 1933-ban, 2017. január 15-én hunyt el. Iskoláit szülővárosában végezte, majd a tanítóképző után 1964-ben diplomázott a kolozsvári zeneakadémia zenepedagógiai szakán. Azt követően 1968-ig a szentkeresztbányai líceum zenetanára volt. 1968-ban került Sepsiszentgyörgyre, 1974-ig a Megyei Alkotások Házának igazgatójaként tevékenykedett, 1974 és 1993 között a szemerjai általános iskola tanára, ezzel párhuzamosan pedig a helyi Magyar Férfidalárda és a Cantus Firmus vegyes kar vezető karnagya volt. A stafétát 2014-től adta át Jakab Árpád karnagynak.