A jelenség országos, de minket, magyarokat jobban sújt: szórványban esetenként az utolsó magyar osztály felszámolását jelentheti – különösen, ha a román hatóságok sem jóindulatúak, és hol azok? –, de még Sepsiszentgyörgyön sem egyszerű lemondani egy iskola önállóságáról vagy kis létszámú csoportokról, ha így hosszú időre megszűnik egyik vagy másik mesterség tanítása. Mit szóljanak akkor a kolozsváriak, akiknek egy fél művészeti osztályt sem hagynak jóvá, és mit a marosvásárhelyiek, ahol a kínnal-bajjal felélesztett katolikus iskolát a polgármester nem csupán ellehetetlenítené, hanem vissza is államosítaná? És mit tehetnek például a fogarasi magyarok, akik néhány éve veszítették el az anyanyelven való tanulás lehetőségét? Beolvadásuk ezzel felgyorsult, máris kiszámítható, hogy mikor érnek a szászok sorsára. A német nyelvű iskolák azonban annak ellenére is virulnak, hogy diákjaik elenyésző arányban tartoznak az eltűnő kisebbséghez: senki sem akarja bezárni őket.
A magyar iskolák és osztályok ellenben zavaróak. Erdélyben minden évben minden egyes osztályért külön meg kell harcolni, nekünk kegyes ajándék, amit a sepsiszentgyörgyi románok ellentmondást nem tűrően kikövetelnek maguknak: a teljes oktatási spektrum óvodától kezdve, választási lehetőséggel a szakképzés és az elméleti líceum között. De itt sem mennek simán a dolgok, ahol pedig adottak a békés, szakmai szempontú rendezéshez szükséges körülmények: a lakosság bizalmát élvező városvezetés, felkészült és hivatásuknak elkötelezett szakemberek, anyagi háttér (épületek), polgári kezdeményezés... Mégis, mi az eredmény? Noha bizonyos folyamatok évek óta világosan látszanak, és a városháza tanulmányt is rendelt a szükséges lépésekről, a több évre kiható intézkedéseket mégis sebtében, néhány nap alatt hozták meg: hétfőn a két belvárosi iskolát képviselő pedagógusokkal és szülőkkel tárgyaltak, kedden a szakközépiskolák vezetőivel, szerdán rendkívüli ülésen (kedd este elkészült tervezet alapján!) fogadták el a beiskolázási határozatot, amelyet máris sokan vitatnak. A kapkodás pedig gyanút kelt, amit csak fokoz az átszervezés miatti idegesség, legyen az bármilyen ésszerű.
Napi küzdelmeink között azonban elfelejtünk választ keresni a fő kérdésre: arra, hogy miképpen őrizzük meg iskoláinkat hosszú távon. A gyermeklétszám apadásának megállítása nem helyi feladat, ám azon igenis, gondolkodni kell, hogy ne csak udvarban és tantermekben, hanem szellemiekben is tágasságot és távlatot biztosítsunk gyermekeinknek. Kis falvakban és a Székelyföldön kívül is.