A művelődési ház előterébe lépőket az esemény egyik társszervezője, Tanizaki Seiko néprajzkutató fogadta a székely ízlés számára igencsak különleges japán édességgel, a teremben pedig Hubbes László magyarázva irányította a munkát. A jó szóból ki nem fogyott: egy tíz év körüli kisfiút, aki a neki leginkább tetsző vékony szár mellé annál jóval vastagabb virágot társított volna, arra próbált rábírni, gondolja újra, talán jobb döntést is hozhatna, majd figyelmeztette, ne az ág közepét, hanem a tetejét tegye, hiszen az összeállítás csak úgy fog természetesnek hatni. Egy kislány ikebanája dicséretet váltott ki a termetes férfiból, egy idősebb hölgy virágait kicsit eligazította, átrendezte: azoknak nemcsak szemből, de minden oldalról szépnek és egységesnek kell hatniuk – magyarázta.
Hubbes László újságírói kérdésre rögtönzött történelemórát tartott a japán nép természetközelségéből fakadó, a sintoizmus és a buddhista vallási hagyományba is bekerülő ősi művészetről, jelentősebb iskoláiról, és szívesen beszélt a hetvenes-nyolcvanas években Kiss Béla által elindított, népszerű, tanárok, képzőművészek által támogatott Ikebana Klubról, s azon tervükről, hogy az utóbbi időszakban ritkán sorra kerülő klubot újra rendszeresítsék. „Ma sokan eljöttek, köztük szép számban olyan fiatalok is, akiket láthatóan lenyűgözött a virág szépsége, így igencsak bízom abban, februártól kezdődően minden hónap első keddjén este hét órától sokan leszünk, akik befogadó intézményünkben, a Kónya Ádám Művelődési Házban összegyűlünk, hogy az ikebanáról tanuljunk” – mondotta Hubbes László.