Jánosnak, a szeretet apostolának írásai azért olyan meleg hangúak, mert mindent Isten szeretetében lát. Tudja, boldog csak az lehet, aki megismerte Isten szeretetét. Ezt akarja szemünk elé tárni minden formában. Itt Isten szeretetének legnagyobb ajándékára mutat rá: istenfiúságunkra. Isten maga nevez minket gyermekeinek, és hogy ezt ne tekintsük egyszerű szólamnak, a maga teljes határozottságában hozzá is teszi: „És azok is vagyunk.” Ne féljünk a szótól: ez bizony dicsőség. Azért nézhetünk bárki szemébe, azért nem kell hajlonganunk senki előtt, azért mondhatunk nemet bármilyen hatalomnak, mert ennél nagyobb rangja senkinek nem lehet ezen a világon. Az apostol számára ez azt is jelenti, hogy méltónak kell lennünk erre a rangra. Úgy kell élnünk, mint Isten dicsőségének részesei. Hogy ezt csak mi tudjuk magunkról és egymásról? Természetes. Aki nem ismeri Istent, nem ismerheti az Ő dicsőségét sem. Honnan tudhatná, hogy ezek a jámbor keresztyének álruhás istenfiak? Ha azt kérjük: „Szenteltessék meg a te neved”, kötelesek is vagyunk Isten dicsőségét, szentségét életünkben, magatartásunkban felmutatni. Úgy lehetünk méltók az Ő nevének viselésére.
Atyánk, soha nem tudjuk méltóan megköszönni, hogy megengeded, hogy Téged, a világ Teremtőjét és Urát így szólíthatunk. Tisztában vagyunk vele, mennyire nem illet meg minket ez a dicsőség. Azt is tudjuk, hányszor hozunk szégyent a nevedre, s ezzel a magunk nevére is, bűneinkkel, gyermekeidhez nem méltó tetteinkkel, szavainkkal is, ahányszor hiába vesszük fel szent nevedet. És mégis érezzük az örömét ennek a méltóságnak. Jó tudni, hogy nekünk senki sem árthat, mert Te őrzöd gyermekeidet. Jó tudni, hogy testünket, álruhánkat levetve ott a helyünk mennyei seregedben. Adj erőt, hogy legalább akarjunk és próbáljunk eszerint élni! Ámen.
 

Varga László