Nekünk azonban sajnos, van félnivalónk, itthon. Mert bármennyire szeretnék egyesek az ellenkezőjét elhitetni velünk és a külső megfigyelőkkel is, nem vagyunk elsőrangú ország, és ezt naponta tapasztaljuk. Amikor a legkisebb váratlan kiadás felborítja a családi költségvetést, amikor a biztosítottak is fizetni kényszerülnek az (olyan, amilyen) egészségügyi ellátásért, amikor az egyszerű ügyek intézése is órákba telik, amikor erdeinket letarolják, életterünket beszennyezik, öregjeinket nem tisztelik, gyermekeinket rosszul tanítják, autópályáink soha el nem készülnek (e téren már Bulgária is lekörözött minket!), amikor semmi sem működik jól – és erre a magyarságnak külön bónuszként kijárnak a visszaszolgáltatási, zászló- és feliratperek –, akkor még a másodrangú jelző is hízelgésnek tűnik.
Persze annak egész más a nézőpontja, aki már sok éve üldögél a parlament védett, kényelmes bársonyszékében, és a hátsó ajtón, a sorokat kikerülve jut be bármelyik hivatalba, például hajtási jogosítványt újítani. Ilyen kiváltságos helyen valóban nem szembesül senki azokkal a nehézségekkel, amelyek oka mind-mind abban kereshető, hogy valakik fenntartják ezt a rendszert, a szövevényes bürokráciát, az okos fiúkra szabott törvényeket, a hozzá nem értést, hazugságot, csalást, lopást, korrupciót – és még szembe is nevetnek velünk, balek törvénytisztelő polgárokkal, akiknek adóiból olyan jól élnek és olyan rosszul gazdálkodnak.
Hasznosabb lenne – és nem csupán nekünk, akikkel nem törődnek, hanem azoknak is, akik foggal-körömmel ragaszkodnak hatalmukhoz –, ha az elmarasztalt kormányban és parlamentben legalább kicsit komolyan vennék az EB-jelentést, vagy ha meghallgatnák a lentről jövő jelzéseket: elvégre a bérük átlagon felüli jólétet biztosít, ezért dolgozhatnának jobban, vagy legalább árthatnának kevesebbet. Nyugodtabban aludhatnának ők is, mi is. Mert nem a távoli monitoringbizottságon múlik, hogy hányadrangú ország Románia, hanem azokon, akik a Dîmboviţa partján a döntéseket hozzák.