Negyven évig volt otthonuk
Molnár Julianna és Cristian Costea 1911-ben épült lakása december elején percek alatt égett le: az idős asszony még fél órát sem hiányzott, mind­össze a közeli boltba ment bevásárolni, amikor a baj megtörtént. Mint mondotta, „a kicsi öreggel” – ahogy élettársát nevezi – nehezen éltek, de az általa 1977-ben tizenötezer lejért vásárolt házat igencsak szerették, volt néhány értékük és emlékük is, aminek elvesztését igencsak fájlalják.
Az eltelt hetekben az egykori tejcsarnokban húzták meg magukat, s próbálták azt élhetőbbé, otthonosabbá tenni. A tisztázatlan tulajdonú épületbe – állításuk szerint nem a polgármesteri hivatalé, hanem „a falué” – adományból került ágy, szekrény, asztal, kályha és szék, a valamikor ki tudja, mi okból feltört cementpadlót szőnyegek és takarók borítják, pótolták az épület évekig hiányzó ablakait is, a tartós élelmiszereket a szomszédos, igencsak rossz állapotban levő, omladozó mennyezetű és fűtetlen szobában tárolják.
Legjelentősebb támogatójuk a folyamatosan érdeklődő, többször is ruhaneműt és élelmiszert szállító Vöröskereszt volt, sokat segített a kapcsolatteremtésben és az ügy népszerűsítésében a bibarcfalvi Albert Ervin, a Gondviselés Segélyszervezet karácsony környékén élelmiszercsomaggal lepte meg a károsultakat, a baróti pénzügy alkalmazottjaitól jelentősebb összeget kaptak, a közbirtokosság a téli tüzelő egy részét biztosította, a Laura Ház asztalt, szőnyeget és élelmiszert vitt.
Az asszony egyik legnagyobb bánata: nincs olyan hét, hogy valaki irigykedve meg ne szólja. „Negyven évet éltem abban a házban, persze hogy hiányzik, eszembe jut szüntelen. Nagyon fáj az is, amikor azt mondják, Juliska, te már most többet kaptál, mint volt neked valaha. Tényleg kaptunk, sokan segítettek, de ne sajnálják, amit kaptunk, mert az nem ér fel azzal, amit elvesztettünk” – mondotta.
Az öregek ügyének előmozdítását vállaló Erdő Réka is úgy véli, munkájukat nemhogy nem övezi akkora együttérzés, mint a Bács család esetében, hanem esetenként még hátráltatást is tapasztalnak. Rengetegen adtak fölös dolgaikból, de egy nagyobb, Felsőrákost, Barótot, illetve a környező falvakat átfogó gyűjtés megszervezéséhez embereket már alig találtak. Rákoson megkésve, csak az ünnepek után kezdődött el a gyűjtés, így sikere sem volt az elvárt.
„Sok embernek kell köszönetet mondanunk, amiért önzetlenségükről tettek tanúbizonyságot, de fáj, hogy nem minden általunk megszólított tartotta fontosnak a segítségnyújtást. Meglehet, Juliska félig magyar, félig cigány, az élettársa pedig román, de sosem voltak ingyenélők, az évek folyamán napszámosként sokakat segítettek, megérdemelnék tehát, hogy most, az igazán nehéz pillanatokban mi is emberségesen viszonyuljunk hozzájuk. Legközelebb szülőfalumba, Bibarcfalvára megyek, ahol édesanyámmal közösen bekopogunk minden egyes házba, s megkérjük, segítsenek. Nagyon remélem, sikerülni fog annyit előteremtenünk valahonnan, hogy bár egy olyan szerény hajlékuk legyen, amilyenjük volt” – mondotta a fiatalasszony.

Egy pinceszobában négyen
Szakács Istvánnak és családjának a konyhája és egyik szobája december 9-én égett ki. Az eltelt hetekben a tetőzetet kijavították, az elszenesedett gerendák, ajtók-ablakok cseréjére és a helyiségek meszelésére csak tavasszal kerülhet sor. Mondhatni, szerencséjük, hogy a pinceszoba szigetelését és felújítását még a baj előtt elkezdték, így most, ha szorosabban is, de mindenkinek jut hely.
A felajánlásokból kiegészíthették a szoba berendezését, jól fogtak a tartósélelmiszer-csomagok is, így a család egyetlen keresetéből, a férj fizetéséből félretett kicsike pénzüket nem kellett teljesen felélniük, megmarad „magnak” a tavaszi renováláshoz. A helyreállítás költségei minden bizonnyal több ezer lejre emelkednek, de remélik, a pénz és a szükséges anyagok összegyűlnek.
„Azt, hogy most megvagyunk, azoknak köszönhetjük, akik gyorsan segítségünkre siettek. Jól fogott az is, hogy volt, aki cserepet és lécet adott, hogy a tetőzetet megcsinálhassuk, és sokat jelentett a közbirtokosság által biztosított tüzelő is. Ahhoz, hogy visszaköltözhessünk szobáinkba, még rengeteg a tennivaló, de sokan mondták már, ha nekikezdünk a munkának, jönnek, mellénk állnak, szóval remélem, nem sokáig kell itt lent laknunk” – mondotta a két kisgyermeket nevelő Szakács Laura.

Saját otthont hozzon a tavasz
A Sepsiszentgyörgyön varrónőként dolgozó, elvált Veres Zsuzsának és két gyermekének jóformán semmije sem maradt, miután karácsony előtt tűz pusztította el a használatba kapott otthonukat. A lángok a szomszéd, Tordai István és édesanyja által lakott házra is átterjedtek, annak teteje károsult meglehetősen súlyosan. Az elmúlt hetekben az elvált édesapja által átengedett – ő annál a gazdánál kapott szállást, ahova elszegődött – egyszobás lakásba költöztek át.
A kicsi szoba berendezve, mondhatni, nem hiányzik egyetlen fontosabb beren­dezési és használati tárgy sem. A testvéreken, a szobabútort adományozó Nagy Tiboron, a tévét, porszívót és vasalót gyűjtő Bács Emesén és a Vöröskereszten kívül a legtöbbet munkahelye, a TTC-varroda munkatársai segítettek. Még csak tíz hónapja dolgozik ott, de a munkaközösség úgy állt melléjük, mintha évtizedek óta lenne társuk. A közvetlen munkatársak pénzt gyűjtöttek, a cég vezetősége elnézte, hogy ügyintézés miatt hiányzik, sőt, felajánlották, ha Barótra vagy Sepsiszentgyörgyre költözne, albérletet fizetnek neki. Utóbbi ajánlatot köszönettel elutasította: Nagybaconban élnek testvérei, ro­konai, barátai, akikre a hétköznapokban számíthat, és iskolás gyermekeit sem kívánná idegenbe vinni. Azt a néhány hónapot, ami tavaszig hátra van, kihúzzák a jelenlegi körülmények között, majd a felajánlásokból kapott s jól őrzött pénzből, illetve a családi hoz­zájárulásból a meglevő szoba mellé még építhetnek egy helyiséget, a tetőn manzárdot alakítanak ki – a közbirtokosság vezetősége jelezte, a tetőzethez való faanyagot állja –, így lesz hely konyhának, kamrának, nappalinak és hálónak is. „Azt szeretném, ha olyan házunk lenne, amelyben mindenkinek lenne egy kicsi sarka. A baj után sokan támogattak, remélem tehát, megvalósul ez az álmunk.”