Ámulva kérdem tőle:
– Mihez?
– A szabadjegyhez.
– Miféle szabadjegyhez?
Erre elmondja, hogy Vaida Sándor volt miniszterelnök úr három erdélyi írónak első osztályú vasúti szabadjegyet adatott, egész esztendőre szólót. Így mutatta ki tiszteletét az erdélyi magyar irodalom iránt, melyet kezdettől fogva figyelemmel kísért és nagyra becsült. Hirtelen szabadkozni kezdtem a barátom előtt, hogy én sohasem kértem a román vasútra szabadjegyet. Most már mit csináljak? Visszautasítani nem illendő, ugyebár, ha már megtiszteltetés? Viszont az elfogadás sem megy holmi lelki rezzenet nélkül, mert sohasem tudja az ember, hogy mi származhatik belőle.
Tűnődtem, és tekergettem a fejemet.
De a barátom életrevalóbb ember volt, mint én: addig s addig biztatott, amíg megadtam magamat, s elfogadtam a jegyet. Gondoltam, most már megvan a gomb, s valami ruhát is kéne szerezni hozzá, vagyis utazáson kezdtem járatni az eszemet. El is terveztem, hogy a dolgaimat rendezni fogom, ha tudom; s azután elindulok a jeggyel, hogy ingyenesen béjárjam szülőföldemet. Úgyis éppen a harmadik esztendeje készülök erre, s boldog-boldogtalannak mondogatom már annyi ideje, hogy egy hazai útleírás lesz a legközelebbi könyvem.
Sietve érlelem a tervet; s elgondolkozva ballagok az utcán is, melyen a papírt és a port térengeti a szél. Kopott, gondokkal rakott emberek jönnek-mennek. Önmagukhoz és másokhoz egyaránt barátságtalanok.
Péntek is van, úgylehet.
Nem jó itt, gondolom; s már fogalmazom is magamban a táviratot, postára menet. Keddre jelentem magam, haza az öcsémnek, hogy várjon akkor az udvarhelyi állomáson, egy alkalmas szekérrel, a félötös vonatnál.
Úgy tervezem, hogy már hétfőn reggel elutazom, s egy napot Székelyudvarhelyen töltök. Megnézem az anyavárost: mit változott s mit nem. Úgysem láttam régecske már. Iszom jó Szejke-borvizet, mint diákkoromban; barátom is van ott egy vagy kettő, azokat meglátogatom; s majd a hálás is lesz valahogy, van olyan város az.
Ahogy megáll a kocsi hétfőn reggel a kolozsvári állomás épülete előtt, hamar körültekintek, hogy hordárokat lássak. Észre is veszem, hogy a bejárat torkában hat-hét darab áll egy csomóban. Intek, hogy valamelyik fáradjon oda. Egy fiatalabb rendű meggondolja a dolgot, ímmel-ámmal odajön, leveszi a bőröndöt a bakról, s megkérdi románul:
– Melyik osztályba?
Odatapintok hirtelen az oldalzsebemhez, hogy a szabadjegyet nem hagyám-e el valahol, s hát románul fut ki a számon:
– Első osztály. Rapid.
Egyszerre kiegyenesedik a hordár, s ahogy a bőröndöt tartja, összeüti a bokáját és szalutál. Olyan alázattal néz reám, hogy megijedek tőle. Valami nagy románt vél bennem, s én részvéttel vagyok iránta, mint mindenki iránt, aki helytelen úton jár és nagyot téved. Egy pillanatra azt gondolom, hogy meg kéne mondanom neki az igazat, de aztán mégis elhagyom. Miért bántsam meg, gondolom, s szerezzek foltot nemzeti érzületére? Bizonyára szégyenkezve beszélné el a társainak s még otthon is, hogy ő mekkorát vétett. Hitében hagyom tehát, és ülőhelyet váltok a pénztárnál. Nem érzem valami jól magamat e miatt az első osztály miatt, de világosan nem tudnám megmondani magamnak, hogy miért. Most már mindegy: belékezdtem, s csinálom tovább. Kimegyek a vonathoz, s keresem a hordárt. Valahol itt kéne lennie az első osztályú kocsi mellett a földön, mert a rapidnál az a szokás, hogy fent a kocsiban külön csomaghordó van, s oda más hordárnak felmenni nem szabad. De az én emberem nincsen sehol, s az idő telik. Felugrom a kocsiba, s hát más világ van itt, mint a második s a harmadik osztályban, mert a hordárom ott áll az egyik fülke előtt, s már nyitja is nekem a fülke ajtaját. Csak intek, hogy ne fáradjon; s fizetek is hamar, hadd menjen, s ne lássam többet ezen a tévúton.
Ott fekszik a bőröndöm az ablak mellett, a bal sarokban. Nézem kívülről, s néz ő is engem. Három ember ül a fülkében, igen urason ülnek, s nem szólnak egymáshoz egy szót sem. Még azzal sem zavarják a csendet, hogy az egyik észrevegye a másikat. Mind egy-egy bezárt egyéniség az utazásban. De minek is vizsgálódnának, vagy tennének kérdést egymáshoz: tudják úgyis jól, hogy együvé tartoznak. Nem Bábelkocsi ez, mint a második vagy éppen a harmadik osztályos, ahol nem érti egyik a másiknak a nyelvét. Mind nemzeti ez, és mind úr; s mivel nincsen ellenkező sem nyelvben, sem társadalmilag, sem pedig gondolkozásra: egy kicsit úgy hat már, mintha nem is Erdélyben volna.
Csak éppen én nem találok ide.
Mindenütt olvasnak, a többi fülkében is. Egy-kettő könyvet, de mind újságot a tetemes rész. S kivétel nélkül mind román újságot. Én is vettem egy pesti s egy nálunk való magyar lapot az útra, ott lapulnak a zsebemben. Odanyúlok, de hirtelen meghökken a kezem, s nem húzza ki a magyar újságot. S abban a pillanatban megforrósodik a két vakszememnél az ér, s mint az eleven sebből a vér, forrón buggyan ki egész testemen a kérdés:
– Micsoda dolog ez?!
Ilyen alávaló volna az emberi természet vagy a létfenntartási ösztön, amely mindenekelőtt alkalmazkodás a környezethez? Vagy a figyelem hatalmasodott el ennyire rajtam, amit a hordárral szemben szabadjára ereszték vala: hogy ne bontsam meg ezt a szép, nyugodt és zavartalan nemzeti összhangot, amely az egész első osztályon gyanakvás nélkül nyugszik!
No, várj, gondolom, mert én most kivallatom magamat. Elé az értelemmel tehát, amit eszményekhez és igazságra neveltem mindig. Vizsgálja meg szigorúan az ösztön rugóit, amelyek ellene indulának el; világítsa meg a rejtelmeket, bíráskodjék és ítéljen ebben a dologban, hiszen a kisebbségi élet legbensőbb lényegéről van itt szó. Ha a más nyelvű kisebbségeket nem számítom, mi, magyarok is másfél millió számban éljük ezt az életet. Vizsgáljuk meg tehát ezt a cseppet, ami a tengerből való, s már mondom is: Igen, Erdély földje ez; s te is erdélyi vagy. Nem jövevény, ki sóval vagy arannyal kalmárkodni jött volna ide. A nép, melyből származol, már itt volt ezer esztendővel ezelőtt. S ha igazuk van a tudósoknak, hogy avarok maradványai a székelyek, akkor itt volt azelőtt is. Nemzetséged sem habozott soha, hogy más országnak jobb földjét kívánta volna lakóhelyül, hanem ezt védte tatárral, némettel és muszkával szemben. S most ingerülten néznek mindenütt reád, ha nyelveden szólasz ezen a földön; s még úgy jársz a legjobban, ha nem válaszolnak. Jól teszed, ha titkolod is, hogy magyar vagy, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz fel.
Ezt látod és ezt érzed már huszadik éve: lélek és test néha már fáradt: Meg kell értened tehát, ha egyszer-egyszer nyugalomba ereszkedik. Ne zizegj ilyenkor, hanem maradj csendességben és észrevétlenül. Látod-e, a vadmacska is a fának kérgén fekszik, amely véle egy színű; avagy a levelibéka is milyen okosan megvan a zöld levelek között. S azért ne félj, mert a vadmacska, feküdjék akármeddig is a kérgen, úgysem fog taplót teremni soha; s nem a levelibéka sem virágot, hanem marad minden a maga természetében...
Így okoskodom magamban, de ahogy újból végigszaladok azon, amit eddig okoskodtam, egyszerre heves ellenkezés kél bennem, s így folytatom: Igen, vannak természeti törvények, az igaz; de azért van-e az ember, egyenkint és összesen, hogy gondolkozás nélkül elfogadja és bétöltse a természeti törvényeket, amelyek a testé és a testi ösztöné? Ez itt a kérdés. Felelj!
Bolond vagy, gondolom magamban, hogy még fel is teszed a kérdést. Hiszen a napnál világosabb, hogy nem azért van az ember, sem egyenkint, sem együttvéve, miszerint gondolkozás nélkül elfogadja és bétöltse a törvényeket, amelyek a testé és a testi ösztöné. Sőt, minél emberibb és minél inkább emberiség, annál inkább nem azért van! Mert emberibb a szellem, mint a test; és a művelődés is inkább lényege az emberiség fogalmának, mint a javak. Töltse bé hát mindenki és töltsék bé a nemzetek is a szellem törvényeit, amelyek az igaz­ság, a jog és a tudás. S legfőképpen az erkölcs! Ez hát számodra is az út, s többé ne hozakodj elé a vadmacskával. Taníts mindenkit erre, hogy jobb lehessen a világ. S ne csüggedj, mert ha nézed a nemzeteket, jelenleg is azt fogod látni, hogy minél jobban bétöltik a szellem törvényeit, annál inkább szabadságot adnak a te nyelvednek és a más nyelvének, s úgyszintén az eszed és a két kezed munkájának. Lám, az angolok ilyenformán csinálják. S emlékezzél csak vissza, hogy amikor Amerikában voltál, ott beszélhettél, ahogy tudtál s ahogy akartál; iskolát állíthattál volna fel, amilyen tetszett; és a hivatalból nem dobtak ki, amiért nem tudtál elég jól angolul, hanem éppen felvettek, hogy legyen, aki a magyarokkal magyarul beszéljen. Pedig volt-e az őseid közül egy is, aki harcolt volna vad indiánusokkal? Ugye hogy nem! De ezt az erdélyi földet művelték, éltek és haltak érte. S húsz esztendő alatt mégis annyira mentél ezen a földön, hogy már-már a vadmacskára gondolsz, nemhogy bétöltenéd a szellem törvényeit, s ügyelnél arra, hogy mások is bétöltsék. Miféle dolog ez! Hát szabad eléfordulni annak, hogy nem szólasz bátran a te nyelveden, csakhogy megkíméljed magad a kellemetlenségtől? Vagy már annyira elcsüggedtél, hogy Makkai Sándorral tartasz, aki sok vívódás után arra jött rá, hogy kisebbségnek lenni erkölcsileg lehetetlen, s hogy erre az életformára nincsen megoldás sehol! Ügyelj, mert ő is első osztályon utazott, mivel püspök volt; s utaztában ilyenformán tusakodhatott sokszor, ahogyan te is...
Mintha bolhák futkorásznának a hátamon, egy kicsit megrázom magamat, s kitekintek az ablakon. Aztán a földek és a hegyek láttára nagy nyugalom száll meg lassan. Megfordulok, bémegyek egyenesen a fülkébe, s leülök a helyemre az ablak mellé. Egy-egy pillantással megnézem az útitársakat. Egy őrnagy ül velem szemben, olcsó füzetes regényt olvas, románul. Még sohasem láttam olcsó füzetes regényt románul, s ezen csodálkozni tudok. Nyugodtan olvas, kék szeme úgy jár lassan, mintha meg volna olajozva. Egy szőke, ötvenes úr üldögél mellettem is, de ez már ideges természetű. Minden elképzelhető román újságot megvásárolt magának, rakásban fekszenek mellette jobbról. Váltogatja őket, de egyikben sem telik kedve. Szembe véle egy hatalmas román pap üldögél. Egészségesnek látszik nagyon, fénylik a szakálla is, ami nagy és dús. Erdélyi román lapot olvas, amely négyoldalas mindössze, de a pap apróra vette, és semmit ki nem hagyna belőle. Istenem, gondolom magamban, milyen is az élet: lám, ennek a papnak csak négyoldalas újságja van, s mégis elégedettebb, mint az a másik, akinek legalább ötven nagy oldala van!
Egyszer még kitekintek az ablakon, aztán furcsa gondolatom támad. Különben nem is olyan furcsa, csak az első pillanatra. Sőt, a tusakodás után, amit künn a folyosón magamban és magammal folytattam, egészen természetes. Azt gondolom ugyanis, hogy én most próbát csinálok: eléveszem az egyik magyar újságot, lám, ugyan bizony vetnek-e rám valamiféle pillantásokat, vagy pedig csak annyi, mintha román újságot vennék elé? Kihúzom az egyiket a zsebemből, megzizegtetem, és a címével kifelé fordítom, hadd lássák jól. Egyszerre rám pillantanak mind a hárman. Az őrnagy egyik lábát a másikra teszi rögtön, s a füzetes regénynek első oldalát bétöri a második alá. Az ideges úr egészen laposra teríti az újságját, és kettőnk közé tartja, hogy ne is lássuk egymást. A pap már szelídebb sokkal: nagy nyugalommal és gyöngéden megsimogatja a szakállát, akár az anya gyermekét, kinek mondja: ne félj, drágám, nem viszen el a banka!
Csak ennyi történik.
Különben egy hang nélkül és gyorsan közeledünk Segesvár felé. Idejében leveszem a csomagomat, megemelem a kalapomat, és kiköltözöm a folyosóra. Ahogy visszapillantok, az őrnagy régi helyzetét veszi fel éppen; a szőke úr leteszi az újságot, s a pap az ajtót figyeli; hogy vajon bétettem-e jól.
Őket is meg kell érteni – gondolom magamban. Aztán a sínek ágazni kezdenek, s a vonat nemsokára megáll. Egy veres hordár, mint a sas, még a megállás előtt észreveszi, hogy neki való szándékkal állok a lépcsők tetejében. Öreg létére erősen baktat arrafelé, s már kérdi is:
– Udvarhelyre tetszik?
Meglep, hogy magyarul szól.
– Oda, Jeruzsálembe – mondom tréfásan.