Édes nagyapóka, lelkem, éppen egy nappal azelőtt, hogy Balatonlellére készülődtünk, igen hosszú levelet kaptam Kisbaconból Maricától, mely szerint már csak Andris, én és Juditka hiányzunk, a többi unoka mind együtt van Kisbaconban, sokáig ne maradjak hát Lellén.
Továbbá hogy aszongya: veszett kutyák kóborolnak, s emiatt szegény Pajtást kötve kell tartani, továbbá a Cilu cica is kornyadozik, s attól fél nagyapó, hogy hátha kitör a veszettség Cilun is, s nem tudja, mit csináljon: küldené az erdőbe, de sajnálja. S még sok mindent írt Marica, de elég ebből ennyi, a lényeg az, hogy Marica levele alapján támadt nekem egy nadselű gondolatom. Ugyanis Pacsuli néninek, akiről már többször volt szerencsém megemlékezni, van két kajtár cicája, akik mindegyre átugranak Cenci néni kertjébe, ha szerét ejthetik, belopóznak a konyhára, ahol már temérdek kárt okoztak. Emiatt már halálos harag is támadt Cenci és Pacsuli néni között, aminek én igen örvendek, mert így legalább csak messziről fújja felém a szél a pacsuli illatot. Most még csak azt kellett kiókumulálnom, hogyan szabadítsam meg Cenci néni konyháját a Pacsuli néni cicáinak látogatásától.
Ritkán volt még ilyen szerencsém, mint jelen esetben. Ugyanis, amikor épp javában törtem a fejemet a nadselű gondolaton, s velem együtt Andris bátyám is, megpillantottam Mokány Berci bácsit, tetszik tudni nagyapó, lelkem, annak a híres Mokány Bercinek az unokáját, akinek réges-régen mindig benne volt a képe a Borsszem Jankó nevezetű élclapban, nemcsak neki, de az agarának is.
– Topp! – koppintottam a homlokomra –, van nekem egy nadselű gondolatom.
– Ki vele! – biztatott Andris.
– Nézd, ímhol jön Mokány Berci bácsi, aki az állatok egészségének a főfelügyelője, s aki most itt nyaral a Rózsadombon.
– No és?
– No és, no és! – mondom én. – Elébe megyünk, illedelmesen köszönünk, bemutatkozunk, én pedig figyelmeztetem, hogy van Pancsuli Orsolya néninek két macskája, s mind a kettőn a veszettség tünetei mutatkoznak. Satöbbi, satöbbi!
– A gondolat nadselű – mondá Andris –, csak elsüljön.
– El fog sülni – mondám én, s a következő pillanatban be is mutatkoztam Mokány Berci bácsinak, s megkérdeztem, bár jól tudtam: Igaz-e, hogy maga a híres Mokány Bertalan unokája?
– Igen ám, öcsém. Hát te ki vagy?
Mondám, hogy engem Öcsikének ismer az egész ország, még azon is egy sánta arasszal túl, de már harmadik gimnazista vagyok.
– Sose tedd le – mondá Berci bácsi –, addig vagy boldog, amíg Öcsike maradsz.
– Ezt szokta mondani Elek nagyapó is.
– Hát persze, persze... – koppintott a homlokára –, te az Elek nagyapó unokája vagy. Én is az ő meséin nőttem fel. No fiam, ha írsz nagyapádnak, írd meg, hogy tiszteli Mokány Berci bácsi, ama híres Mokány Berci unokája. Ezzel el akart köszönni, én azonban megállítottam.
– Kérem, bácsi, egy szóra. Abban a házban – és rámutattam Pacsuli néni házára – két gyanús macska van. Azt beszélik, hogy meg fognak veszni. Cenci néni zárva tarja a kutyáját, macskáját, s hiába üzen Pacsuli néninek, ő nem zárja el a macskáit.
– Hah! – kiáltott Berci bácsi. – Mindjárt rendet csinálok én!
Azzal berontott Pacsuli néni kertjébe, aki éppen kint ült a verandán, s mellette hevertek a cicái.
– Nevem Mokány Bertalan – köszöntött be Berci bácsi –, állategészségügyi főfelügyelő vagyok. Értesültem, hogy önnek két veszettségre hajlamos macskája van.
– Nekem? – sipított Pacsuli néni – úgy néznek ki ezek a cicák?
– Néznek vagy nem néznek, azonnal bevitetem az állatkórházba.
– Csak a holttestemen át! – sikoltott Pacsuli néni.
– Mit? Ön szembeszáll a hivatalos hatalommal? – ordított Berci bácsi, és sasként csapott le, egyszerre fogta fülén és farkán a két cicát.
– Segítség! Segítség! – sikoltozott Pacsuli néni.
S képzelje, nagyapóka, lelkem, mi történt! Ha gyilkos vagy betörő ellen kiáltanak segítségért, azt sosem hallja meg a rendőr, most bezzeg meghallotta a rendőr bácsi Pacsuli néni sikoltozását, s egyszeriben ott termett. Persze, a rendőr bácsi azonnal előszedte könyvecskéjét, nyálazta a ceruzát, hogy felvegye az esetet. Egyszerre ketten beszéltek: Pacsuli néni és Berci bácsi, mígnem kisült, hogy egy Öcsike nevű fiú figyelmeztette Berci bácsit a nagy veszedelemre.
– Öcsike? – koppantott a homlokára Mihaszna Andris bácsi (így hívják nálunkfelé a rendőrt). Hát nem tetszik tudni, ki légyen az Öcsike? Sok embert megtréfált már ő. Tréfa lesz ez is, hehehe!
– Úgy? – szólt Berci bácsi, s szabadon eresztette a cicákat, amelyek egyenest Pacsuli néni dobogó keblére menekültek. Anya gyermekét nem szoríthatja szorosabban a kebléhez, mint Pacsuli néni az ő kedves Cicáit.
– No, öcskös, gratulálok a nadselű gondolathoz – rázta meg a kezemet Andris.
Hát bizony, bizony, nagyapóka, lelkem, ezúttal nem nagyon sikerült a nadselű gondolat, sőt, még elutazásunk előtt levélben gratulált Pacsuli néni Stánci néninek az örököséhez. De Stánci nénit már nem lehet kiábrándítani belőlem. Legyintett, mondván: Annyi baj legyen! Aztán összevissza csókolt: Édes kis csirkefogóm, te!
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
