1989 decemberében, a diktatúra bukása előtt alig néhány nagyobb városban akadt pár száz vagy pár ezer mindenre elszánt személy, aki nyíltan kiállt jobb életet követelni. Igaz, akkor más világ volt, élesre töltött fegyverekkel kellett szembenézni, és sokan meg is haltak, legtöbben Temesváron, ahol az elégedetlenség kitört. A rendszer azonban megbukott, és ezt a tüntetőknek, a bátor keveseknek is köszönhetjük.
Az ország lakosságához mérten ugyancsak kevesen, harmincezren voltak az utcán ugyancsak Bukarestben, akik 2015 őszén, a Colectiv-tűzvész után a Ponta-kormányt lemondásra késztették. Torkig volt mindenki a szociáldemokraták rablógazdálkodásával – egy év múlva mégis 3,2 millió szavazattal térhettek vissza a hatalomba, s bár ez a felnőtt lakosság alig 17,4 százalékának bizalmát jelzi, most erre hivatkozva próbálják tűzön-vízen keresztülvinni akaratukat, hiába érvelnek az ellentáborban azzal, hogy ekkora tömeg tiltakozását nem lehet semmibe venni. Tudjuk, hogy lehet: 1990. február 9-én csak Marosvásárhelyen százezer magyar tüntetett – gyertyával és könyvvel a kezében – az anyanyelvű felsőoktatásért, amely azóta is sorvad. Később, az Egyetem téri, 53 napos „kommunistaellenes köztársaságot” az odarendelt bányászok verték szét. Akkoriban átlag ötvenezren töltötték estéiket a téren a posztkommunista vezetők lemondását követelve, és roppant feltűnő hasonlóságok vannak Ion Iliescu akkori, illetve Călin Popescu Tăriceanu szenátuselnök jelenlegi kijelentései között. Mindketten a választói akaratot emlegetik, ami jogot ad nekik ahhoz, hogy belátásuk szerint cselekedjenek – de mélyen hallgatnak arról, hogy becsapták választóikat. Habár nem tudni, vannak-e baloldali szavazók az utcán, a két politikus-mentő tervezet őket is sérti: mert a jogállamot, az alkotmányt támadja azzal, hogy törvények fölé emel bizonyos személyeket, és épp azokat, akik a legnagyobb károkat okozzák az országnak, anyagiakban és erkölcsiekben.
Választások után véleményünk kifejezésére kevés eszközünk van, és ha a kormányt irányító Dragnea–Tăriceanu páros nem érti meg, hogy jogos a hátsó ajtón becsempészett tervezeteket övező népharag, akkor nehéz időszak következik. Tegnap Florin Iordache igazságügyi miniszter hátrált egy negyed lépést, de ez lehet taktikázás is. Talán a népszavazást kívánják elodázni, amelynek kimenetele aligha kétséges – ahogy az is biztos, hogy az SZDP nem kívánja kiengedni kezéből a gyeplőt. Ez az év nem a békés építkezésé lesz...