Láttam példát arra, hogy ez miként működik máshol, ahol házhoz jön a szaki, pedig nem is hívod. Például Svájcban, ahol látogatóban voltunk. Hétvégére elmentünk kirándulni, és vasárnap este, mire hazaértünk, kiderült, hogy ott is vannak olyan jó szakember betörők, akik bedobták a külső-belső ablakot, kinyitották, bementek, és sikeresen elvittek egyet s mást. A rendőrség rögtön kijött, és – láss csodát! – velük együtt jöttek az üvegesek is. A rendőrség azóta is keresi a tetteseket, de az üvegezők két órán belül ismét ott voltak, hozták az ablakokat. Nagy volt az én csodálkozásom, de a háziaké sem kisebb, mert az ablakok tokostul-vonóstul (ablaktok nélkül) 1300 svájci frankba kerültek, ami durván 5200 lejt jelent. Ezek után azt mondtam: egy következő életemben (ha lesz) üvegesnek állok Svájcban.
Nálunk bizonyos mesterségek iránt, ahol a munkaruhának olyan zsebe van, amelybe pénzt illik dugni, sokkal nagyobb az érdeklődés, mint mások iránt. A pénz nagy úr! Tolvajképzési szakosztályokat is kellene indítani, mert lopással lehet leghamarabb meggazdagodni, és a szakképzetlen kezdő bűnözőket be kellene avatni a szakma műhelytitkaiba, vagy meg lehetne tanítani a törvények kijátszására. Hasznos lenne megtanítani, mennyi pénzt kell felajánlani és kinek egy, az állammal kötött szerződések megkötéséért, vagy hogyan lehet csúszópénzt adni vagy kapni, hogy az ember ne bukjon le. A szülők nem nagyon ösztönzik tanulásra csemetéiket, mert látják, hogy tanulás nélkül is milliomossá válhatnak. A példaképek – mint a fuballguru Gigi Becali vagy a szélhámos Vântu és társaik – előttünk állnak, miután egy kicsit ültek vagy ülnek (a hűvösön).
Jelenleg a pályaválasztásnál legfontosabb a kereseti lehetőség mérlegelése. Ha például kiderülne, hogy a varrónők átlagon felül keresnek, akkor még a férfiak is varrónőnek állnának. És a szakképzés – a híresztelésekkel ellentétben – meglehetősen magas színvonalú. Régebb volt szerencsém olyan osztályban tanítani, ahol varrónőket képeztek. És soha nem találnák ki, mire oktattam a lányokat: szilárdságtanra!!! – amit én a műszaki egyetem másodévén tanultam. Én ugyan nem tudom, miért, de az illetékesek bizonyosan azért vették be a tantervbe, hogy a kislányok majd, ha elszakad a cérnájuk, tudják kiszámítani annak szakítószilárdságát. Ha a bértáblára tekintünk, könnyen rájöhetünk, hogy azok a szakmák, amelyek a bértábla alján helyezkednek el, egyáltalán nem kapósak.
Az egyetemre iratkozásnak csak az szab határt, hogy sok gyereknek nem sikerül az érettségije. Hanem az egyetemet végzettek számát tekintve simán leköröznénk a Nyugatot.
Oktatásunk egyre modernebb lesz. A sok tanügyi reform, a gyerekek jogait védő aktivitások eredményeként oda jutottunk, hogy sokszor már nem is a tanár neveli a gyereket, hanem fordítva. Isten is őrizzen attól egy pedagógust, hogy megfenyítsen egy tanulót, de számtalanszor láttunk olyant, hogy a gyerek bántalmazza osztálytársait (és még néha a tanárt is!), de azért nem lehet eltávolítani az osztályból.
Székelyföld esetén a szakképzésről szóló tanácskozásokon gyakran felvetődik, milyen nagy hagyománya van nálunk a famegmunkálásnak, és most oda jutottunk, hogy nincs asztalos szakember. Még mindig vannak naivak, akik azt mondják, meg kell szerettetni a gyerekekkel a szakmát. A faipari szakosztály tanulója elmegy szakmai gyakorlatra valahová. Látja, hogy porban, zajban, hidegben dolgoznak, aztán meghallja, hogy az iparos (jobb esetben) alig több, mint minimálbérért dolgozik, és rögtön úgy megszereti a szakmát, hogy véglegesen eldönti: ő márpedig asztalos nem lesz. Náluk még a szemetesek is jobban keresnek. És van még néhány ilyen mesterség.
A szakoktatás tervezésekor azon országok igényeit is figyelembe kellene venni, ahová aztán kikerülnek végzettjeink, és némi pénzt kérhetnénk a szakképzésre, hiszen ők veszik hasznát, mert a legnehezebb munkát, amelyre nekik nem fűlik a foguk, a mi munkavállalóinkkal végeztetik. Például külföldre bébiszittereket lehetne képezni, mert irántuk nagy a kereslet, főleg olyanok felvigyázásához, akik éppen második gyerekkorukat élik. Élőhúsexportunk is igen jelentős, de örvendetes, hogy húsipari szakmunkásokat is fogunk képezni, mert például Németországban nagy szükség van ilyenekre. A munkafeltételek kitűnőek. Aki ilyen helyen dolgozik, mesélte, hogy csuklóit jeges vízben pihenteti az ínhüvelygyulladás elkerülése végett.
Ugyanakkor képezhetnénk direkt szakképzetleneket, mert külföldön azok iránt a legnagyobb a kereslet.