Szekeres Attila második írását közölte a Háromszék napilap sörügyben (Csíki sörbotrány: hatásvadász csúsztatás – 2017. február 1.). Már az elsőnél (A székely nem kér a balkáni módszerekből – 2015. augusztus 6.) észrevettem a fonákságokat, de szó nélkül hagytam. Nem értem azt az indulatot, amellyel az újságíró – amúgy jeles címertani szaktekintély –, elveri a port az Igazi Csíki Sör magyar tulajdonosán. Itt jóval többről van szó, mint egy vállalkozó, egy szerinte tisztességtelen kereskedő bukása vagy túlélése.
Nem vagyok sörivó, de azért az én szívemet is megdobogtatta, amikor az üzletekben megjelent az Igazi Csíki Sör. Végre egy olyan bátor vállalkozó, aki ebben az országban magyar címkével forgalmazza termékeit. Sajnos, manapság egyre ritkább az ilyen, és sajnos az is, hogy Romániában a huszonegyedik században is felér egy hőstettel, ha valaki meri vállalni ezt.
A cikkíró tisztességtelennek nevezi azt, ahogyan a gyártó az érzelmekre hat a magyar címkével. (A szerző nem a magyar tulajdonost támadja, nem a magyar címkét kifogásolta, hanem a Székelyföldre korábban nem jellemző módszert – szerk. megj.) Az nem zavarja, hogy Sepsiszentgyörgyön Covalact de Ţară terméket termelnek, az sem, hogy Biborţeni, Tuşnad, Perla Harghitei borvizeket iszunk, és ezek a nagyvállalkozók semmibe sem veszik azt, hogy itt székely-magyarok élnek. Ami pedig az évszámhamisítást illeti, valakit érdekel az, hogy a Borsec nevű borvíz 200 éve a románok kedvenc itala, a Timişoreana sört 1718 óta gyártják vagy a CFR Cluj nevű labdarúgócsapat 1907-ből származtatja magát, amikor még Erdélyben híre sem volt a Román Vasútnak, és amikor még a kincses városban a nóta szerint minden lány piros-fehér-zöldben járt?
Becsüljük meg azokat, akik merik vállalni az igazi magyar címkéket, mert ezek az emberek azt is vállalják, hogy előbb-utóbb betiltják termékeiket, ellehetetlenítik őket.
Amit Szekeres úr megoldásként javasol: majd a vállalkozó letakarja az Igazi Csíki Sört a Székely Sör megnevezéssel, eszembe juttat egy másik székely „smekerséget”. Kézdivásárhelyen a székely zászlót levetették a központból, majd az újabb helyszínről is. A „bátor” kézdivásárhelyiek végül a templom udvarára húzták volna fel, de oda nem engedte Isten „hőslelkű” szolgája. És itt állunk az igazi probléma előtt. Mi sajnos, nem tudjuk megvédeni sem zászlóinkat, sem iskoláinkat, sem magyar feliratainkat. A román igazságszolgáltatás még elvétve sem dönt a javunkra, de ezen mi nemigazán háborodunk fel.
Nem szoktam a világhálón mászkálni, de ha a közösségi oldalakon közfelháborodás tört ki, amint azt a cikkíró mondja, annak szívből örülök, mert végre valami megmozdítja a közömbösségbe beleszürkült magyar társadalmat is, még ha csak egy banális sörügy is.
Lepedus Gyula
