Anyja becsomagolt borjúbőrös ládájába, mely hű kísérője volt Pozsony óta minden útjában, a szépen gondosan berakott holmi közé ő maga csak némi kéziratokat rakott be, s ezek közt a befejezett Hétköznapokat, s azzal megindult, mégpedig a Duna zajlása miatt „gyorsparaszt”-tal, oly ígéret mellett, hogy sokszor hazalátogat, de végképp csak egy év múlva költözik vissza a diplomával. Az ígéret első részét beváltotta, a másodikkal adós maradt, sohase költözött többé vissza.
A gyorsparaszt szokás szerint Budán tette le a komáromi utasokat. Móric elfáradva, összetörve érkezett meg, és át sem ment aznap Pestre, ott maradt éjszakára a Fehér Farkasban, és csak másnap igazítá el dolgát, a fiskálissal akképpen állapodva meg, hogy felcsap jurátusnak, kap ezért szállást és hat forint havi fizetést.
Alighogy a principálisával végzett, nyakába vette a várost, Petőfit felkeresni, akiről komolyan kezdtek már akkor beszélni az emberek. A Pilvax-kávéházba ment, tudta, hogy odajön Petőfi, gondolta, ott várja be. Megkérdezte a pincérektől, melyik asztalnál szokott ülni, mire azok odamutattak egy nagy kerek asztalra a szögletben, mely a  Közvélemény asztala címen válik ismeretessé nemsokára ebben az országban.
Az asztal körül már többen ültek, ismeretlen ifjak, az úgynevezett „fiatal óriások”. Jókai félre ült, s onnan leste az ajtó nyílását az Úri utca felől, míg végre csak­ugyan megjelent a Petőfi vézna alakja; bársonnyal bélelt Lendvay-köpenyeget viselt, és a kezében fokost.
Jókai eleibe lépett, félénken, szerényen. Petőfi ránézett, felismerte, s kitörő örömmel zárta a karjaiba.
– Isten hozott, kedves „Marcikám”! Hol veszed itt magadat?
(Marci volt a Jókai becéző neve.)
Petőfi rendkívül tudott ragaszkodni azokhoz, akiket megszeretett. Jókait rögtön bemutatta írótársainak, s legott vitte nagy diadallal a szállására, ahol zavartalanul beszélhettek. Útközben eldicsekedte, hogy a Vahot Pesti Divatlapjának segédszerkesztője és koszton, szálláson kívül tizenkét forint fizetése van havonkint.
– Éppen kétszer annyi, mint nekem – panaszkodott Jókai.
Elmondván élményeiket, reményeiket, terveiket, Jókai kivette télikabátja belső zsebéből a paksamétát, a Hétköznapok kéziratát, arra kérte Petőfit, lapozgasson benne, mert a véleményére nagy súlyt fektet. Petőfi nyomban hozzáfogott az olvasáshoz, és este egy Kígyó utcai kis korcsmában, ahol a vacsoránál találkoztak, agyba-főbe dicsérte a regényt, újságolván, hogy azt megmutatta Vahotnak is, aki szintén el volt ragadtatva, s mindjárt leküldött belőle egy mutatványt a nyomdába. E mutatvány tényleg meg is jelent a március 6-iki számban a következő, csillag alatti jegyzet kíséretében: „Ezen mutatványból világosan kitűnik, hogy írójának igen szép tehetsége, nagy ereje van e pályához. Képzelete, nyelve egya­ránt gazdag és eredeti”.
A regénymutatvány sikere mintegy belépti jegyül szolgált abba a társaságba, mely a Pilvax kerek asztalához járt, és a Komlóban vacsorázott vagy a Csigánál, mely utóbbi helyen néha megjelent Vörösmarty Mihály is, kinek fejét valóságos dicsfény övezte a fiatal írók szemében.
Jókaira ez a belépti jegy jó is volt, rossz is volt. Elvonta jogi tanulmányaitól, de felvillanyozta irodalmi munkásságra. Viszont elkedvetleníté a magábaszállás óráiban az írói pályától az, hogy e fiatal írók csoportja mind nem keresett annyit, mint Molnár József hites ügyvéd úr egymaga. Bizony, csupa szegény ördögök voltak ezek, a hórihorgas Pállfy Albert, ki a Magyar Millionerrel csinált magának egy kis nevet, rendszerint nem vacsorált, mert arra nem tellett, Pákh Albert, egy lutheránus pap fia, maga foltozta a ruháit, a gavalléros Bérczy Károly, egy Stand nevű vidéki doktor fia, búsan böjtölte ki külseje előkelőségét, Lisznyay Kálmán, a varsányi hét szilvafájából a nyolcadikat költötte, Vahotnak volt olykor-olykor jövedelme, sőt tőkéje is, de az mind bement vagy a torkán, vagy kijött a kéményen. A dadogó Sükeinek nem volt se pénze, se tehetsége; a piperkőc Dobsának ellenben volt tehetsége is, pénze is, de az előbbit mások nem akarták elismerni, az utóbbit pedig ő titkolta; a jó köpcös Degré latákiát szívatott az alakjaival és fácánpecsenyét, osztrigát etetett, de ő maga kispörkölteken táplálkozott a Licziniusnál.
A javíthatatlan gonosz csont Lauka Guszti, kiben nem volt tehetség, csak vidámság, egész nap az Újvilág utcai Arany Sas körül kóválygott, mint a pók, hogy az érkező dzsentriben legyet fogjon; Frankenburg volt talán a bohémok közt a legpolgáribb, aki szerette a lelkiismeretes, rendszeres munkát, de lapjaival nem volt szerencséje, és íróinak nem bírt honoráriumot fizetni. Csengery Antal legalább méltósággal tűrte szegénységét, de a különc Vajda szidalmazta érte az isteneket. Bulyovszky Gyula, a finomság és az elegancia prototípusa az egyetlen volt, aki a szabójáról, suszteréről és mosónéjáról olyan tónusban beszélt, mint valami engedelmes lényekről, a többiek szókincsében e fogalmak olyan formákban szerepeltek, mint a nyulak világában a jágerek és a rókák. E Bohémiának egyik nagy alakja volt Vas Gereben (élő ember nem emlékezett arra, hogy annál valaha pénz lett volna). Közöttük volt a mókázó elmésségű, cinikus Kecskeméthy Aurél, szegény fiú, kinek anyja szobaurakat tartott kvártélyban, és abból tartotta fenn magát; ott ült hallgatagon a búskomor Czakó és a fecsegő Ludasi Gans Mór, a zsidó újságíró első palántája, a társaság ez idő szerinti Stichblattja. És e szegényes egzisztenciák mégis vonzók, és nem nélkülöznek bizonyos fényességet ebben a korban, mert a nemzeti dicsőség udvarán sürögnek-mozognak. Ezekből kell kiválniok a Bajzáknak, Eötvösöknek és Vörösmartyaknak. Az emberek érezni kezdik, hogy itt csillagok gyulladoznak, melyek világítani és vezetni fognak az éjszakában.
Pest maga még akkor pólyákban van. Kilencvenezerre szaporodott ugyan a lakosa, de azért korántsem nemzeti empórium. Még talán Dabas is inkább az. A törzslakosság sört iszik, vagy rác-ürmöst, németül tratyog, és nem törődik a közügyekkel. Aki valamire való ember benne, az mind nem hozzája tartozik. Arisztokráciája nincs, a legnagyobb úr a Pest megyei viceispán, Nyáry Pál uram, meg a nádorispán, de azok se pestiek. Van ugyan néhány derék magyar ember, bírák, megyei tisztviselők, múzeumdirektor Kubinyi Ágoston uram, akadémikus tudósok, egyetemi professzorok, kiváló írók, de ezek is mind valahova másüvé számítják magukat. Pesten nincs odahaza senki, csak a spíszbürger, s az mind hasznavehetetlen, lélek nélkül való népség. Kereskedelme, forgalma primitív; van négy országos vására, és megvan a Szent István jobb keze. Az egyetlen tiszta kéz, mely önzetlenül emeli a várost, ide csődítve egy évben egyszer az ország lakosságát; a törököktől maradt fürdői a túlsó parton, néhány podagrás beteget vonzanak kezdetleges vendéglőibe, melyekből nyolc van, egyeteme egy csomó diákot hoz össze.
Hiszen haladni mégis halad. 1780-ban csak 23 ezer lakosa volt, ez a szám nem egészen hetven esztendő alatt egészen megnégyszereződött. Hiszen elképzelni is csodálatos, csak kávéház van a városban 33, s ezekbe 13 újság jár. De e harminchárom kávéházból bizonyosan a Pilvax törzsvendégei érnek a legtöbbet. E fiatalság szívében hordja az országot. E szerény asztalnál észrevétlenül készül a jövő, míg a szép tornyos városházban alszanak a tunya patríciusok. E szerény asztalnál készül az a nagy, szépséges város, melyet a mai Budapest nyújt, de előbb még az országnak kell szabadnak lennie. E fiatal írók és politikusok vitáiban, gondolataiban, irányeszméiben vannak a kövek, amelyekből mindez varázserővel felépül egy hajnalon. Ide ragasztja a Petőfi barátsága a fiatal Jókait, ki napról napra több-több ilyen bohémmel ösmerkedik meg. Mert nemcsak az írók és a politizáló hírlapírók mutatkoznak itt. Jönnek ezeknek szatelleszeik, bámulóik, ismerőseik, barátjaik, a muslincák a gyertyalángok körül, kik átmelegednek a tűzhelynél, mint a téglák, és e kölcsön vett meleget megtartván magukban, vele gyakran jelentékenyebb szerephez jutnak, mint magok az égő zsarátnokok, melyek nemcsak melegítenek, de égetnek és gyújtanak is. Így voltak itt fiatalemberek, mint Kacskovics, aki sohase írt, sohase mondott semmit, de a győzedelem napjaiban, mert köztük élt, Pest város országgyűlési képviselője lett. Lármáztak, disputáltak itt alakok, akiknek a neve se maradt fent, elenyészett nyomtalanul, viszont innen datálódik némely neveknek hangzatossága, anélkül, hogy valami egyéb állna velök összefüggésben, mint hogy itt szürcsölték a kapucínereiket.
A Közvélemény asztala oly népes volt némelykor, hogy több asztalokat kellett hozzá tolni. A Nemzeti Színház teatrálistái ide tartottak, mert itten termett a kritika; a fiatal óriásokkal tanácsos volt jó lábon lenni, sőt, a vidéki színész is ide kukkantott be, ha nyomorúságos sorsa Pestre hajította, mert itt legjobban megértették. Ide jött Tompa Mihály, ha Pesten járt, Szemere Miklós Lasztócról, Kovács Pál Győrből. A vidéki levelezők megoldván saruikat, áhítatosan nyeltek minden szót, melyet Olimpusz lakói elpotyogtattak, és végre nem maradtak el a mecénások sem, vidéki földesurak és gavallérok, akik eladván a felszállított gyapjút, mulatópajtásokat kerestek egy vidám estéhez.
 1845-ben már Petőfi dominált az asztalnál. Hovatovább mind jobban megszerette Móricot, csak az erősek ösztönszerű vonzalma a gyengékhez magyarázza meg Petőfinek e majdnem beteges vonzalmát a szerény és szelíd természetű Jókaihoz, kinek lángeszét azonban egész biztonsággal ösmeri fel. Az elvonult életet kedvelő ügyvédjelölt többször megpróbálta a kimaradást; a rakoncátlan, sőt durva hang nem mindig hatott rá kellemesen, a témák gyönyörködtették, de a személyek nem. Csakhogy Petőfi újra és újra vissza­terelte őt ide. Ebben a miliőben pedig lehetetlen volt elaltatni a fülemülét, aki őbenne lakott. Hiába hevertek íróasztalán jogi könyvei otthon szűk szobájában, mely a Molnár irodájából nyílt, esténkint hívogatón beszélt hozzá a heverő írói toll, s akár volt rá ideje, akár nem volt, csak hozzálátott egy-egy novella megírásához, s némelykor a hajnal is ott találta a szaporodó kutyanyelvek között, álom pedig nem jött a szemeire, ha lefeküdt is, vagy ha jött, a novellahősök sorsát szőtte benne tovább. Így írta meg a nyáron Nepean szigete című elbeszélését, melyet Frankenburg az Életképekben közölt szeptemberben.
Nepean szigete az első műve Jókainak, melyben már az igazi Jókai mutatkozik meg, nem számítva a Hétköznapokat, minthogy az később jelent meg. Roppant feltűnést okozott a novella az irodalomban. Három hétig beszéltek róla az írók a központban és a literatúrakedvelők a nemesi kúriákon és a tiszttartói lakokban, mert meg kell jegyeznünk, örök dicsőségére ennek az osztálynak, hogy mindazokat, amiket a magyar szellem termett majdnem kizárólag azok a szerény tekintetes urak méltányolták, akik a földdel bíbelődtek. Új volt a hang és merész a koncepció e novellában, azért lett esemény a megjelenése. Sokan azt hitték, hogy csak fordítás, külföldi remeknek sikerült átültetése, és hogy a Jókai Móric álnév valami híres írót takar.
 

(folytatjuk)