Deres hajú veterán a zúzmarától deres Mogyoróstetőn

— Itt mikor voltál utoljára?

— ’44-ben, amikor az ukránokat kísérték a németek. Itt voltam őrségben. Mozgó járőr voltam. Az ukránok szekerekkel jöttek. Itt láttam tevét életemben először. A hely tele volt elhagyott tehenekkel, s a döglött állatok tetemeivel. A lovak éhségükben és kínjukban a korhadt deszkakerítést is rágták. Itt égették vagy temették el, parancsra, az állattetemeket. Borzalmasan néztek ki a szerencsétlen menekülők. Bereckben egy kenyérért lovat lehetett vásárolni. Kézdin bevagonírozták, és vitték őket Németországba.

— Az ojtozi harcokban nem vettél részt...

—Nem, mert én árkász voltam. Aknát telepítettem.

— Ezt hol végeztétek?

— A Csengőponkon s a Nagysándor-tetőn. Botlódrótos aknát kellett telepíteni. Egy olyan ötven méter szélességben. Rajzot készítettem a telepítésről. Kék ceruzával. A tányéraknánál piros ceruzával jelöltük a telepítés helyét, mert az akna felszedését is lehetővé kellett tenni. Mikor szedtük fel, szuronnyal döfögettük a terepet, de mikor a piros vonalhoz eljutottunk, akkor már lefeküdtünk. Nem mertünk tovább menni. Ilyen terepen — a Nagysándor felé — csak gyalogosra állítottuk be az aknákat. Ide járművel nem tudtak az oroszok feljönni. Tarisznya volt az orosz katona hátán, a kalasnyikov — a dáváj gitár a nyakukba akasztva —, s nem céloztak, hanem lőtték a semmibe a sorozatokat. Ha céloztak volna, sokkal több lett volna a halott. Nem is látták, hova vagyunk megbújva. Évszázados fenyők voltak a Nagysándor-tető felé. A Nagysándortól az Úz völgye irányába mások telepítettek. Ez már nem volt a mi körzetünk.

A Csengőponk a Mogyoróstetőtől balra van, ahogy megyünk Ojtoz irányába. Jobbra is jártunk mi, arra cserkésztünk, s megkaptuk az első világháborúbeli futóárkokat is. Rommel volt akkor itt főhadnagyként. Aztán a második világháborúban Afrikába került. Tábornokként s hadseregparancsnokként. Zágonban a háziasszonyunk édesapja, Barti Feri bácsi beszélt sokat róla. A keze alatt szolgált. Akkor innen, az Ojtoz környéki hegyekből lőtték a románokat. Ezek nagyon okosak voltak. 1916-ig vártak, hogy merre dől el a háború sorsa, s odaálltak, ahol nyerni lehet.

Azt, hogy Magyarország ma így néz ki, azt Kun Bélának, Károlyi Mihálynak, Rákosinak, Gerő Ernőnek és társainak köszönhetjük. Az ő bűnük, hogy így feldarabolták az országot. Nyugat jobban félt a bolsevizmustól, mint régebben a töröktől. Kratochwill Károly ezredes három székely zászlóaljjal visszaverte a beözönlő románokat, miatta nem került a határ a Tisza vonalához. De Kratochwill Károly s a Székely Hadosztály nem bírhatott a beözönlőkkel, és Károlyi Mihály, akinek Budapesten szobra van, megtiltotta, hogy a harcolóknak utánpótlást küldjenek.

Leegyszerűsödött, az olvasmányélményekből, számtalanszor elmesélt történetekből áll össze ez a história, de a magam információit nem tapasztom hozza, hogy ne szakítsam meg a beszéd sodrását. Egyébként is a fő sodorvonal jó, s a különféle történetek egy áramkörbe kapcsolódva a folklorizáció ösvényeire kerülnek.

Az aknatelepítés különösen érdekel, s ezért, meg azért is megkérdezem, hogy hol kaptak ilyen kiképzést, hogy ezzel visszakanyarodjunk az árkászok feladatköréhez, amiről én nagyjából annyit tudok, mint a népdal: Rövid szárú árkászcsizmám elmerül a sárba...

— A kiképzés alatt Kézdivásárhelyen minket, árkászokat a főhadnagy — Dobos, vagy hogy hívták — kivitt a Fortyogóra. Ott letett tíz kiló robbanóanyagot. Sisak volt a fejünkön. Lefektetett tizenöt méterre a központi robbanóanyagtól. Az volt a cél, hogy szokjunk hozzá a robbanáshoz. Mikor elrobbant, felállottunk, és még akkor sem jutottunk levegőhöz.

A robbanóanyag nem volt páncéltokban, csak úgy, magára. De kaviccsal megtöltött bennünket. Azokat kipiszkálta az orvos, tetanusz injekciót adott, s minden el volt intézve. Mondom: felálltunk fekvő helyzetből, s akkor sem volt levegő.

A 60-as vagy 70-es években az Ojtoz-völgyi (Fűrészfalva — Ferestrău) gázvezeték robbanása jut eszembe. A két történetben azonos az, hogy a robbanás oxigént szív el. Fűrészfalván, ha jól emlékszem, 31 ember fulladt meg. A szűk völgyből a robbanás elszívta az oxigént. De ismét nem szólok, hogy peregjen tovább az árkásztörténet.

— Ojtoz felé milyen mélységben jártál be?

— A határig. Egészen Sósmezőig. Ott nem mi, nem az árkászok telepítettük az aknákat, hanem az utászok. Az árkász aknát telepített, az utász pedig utat s hidat is épített, de telepített aknát is.

Itt, a völgyben tankokra telepítettek, s a hegyoldalba elektromos cövekeket helyeztek el. Ez olyan volt, mint egy kerek villanylámpa. Egy golyó volt benne. Ahogy eldőlt a ,,villanylámpa", a golyó érintkezett a felső peremmel, áramot adott, s robbant az akna. Egy deszkára el voltak helyezve, és megszámozva. Fentről távcsővel nézték. Az őr jelezte, hogy ezt s ezt az aknát robbantsad! A cöveket kiemelte, megdöjtötte, s az akna robbant. Ennek köszönhető, hogy a visszavonuló magyar katonák nem pusztultak el, s az oroszfalvi vashídnál, amelyet nekem kellett volna a parancs szerint felrobbantani, jöhettek keresztül szegények. Úgy le voltak sülve, mintha tengerparti nyaralásból jöttek volna. Az oroszok nem tudták az ágyúkat felhozni a hegyek közé, legtöbbet aknavetőkkel dolgoztak. Kicsi aknavetőkkel.

Egy kis kitérő: Bagoly, a mikós diák

— ’45. május 9. után a Sugási erdő is tele volt robbanóanyaggal. Sokat összeszedtünk. Ezeket én robbantottam fel. A Mikóban Kaposi László nevezetű volt a felügyelő nevelő tanár. Zsidó fiú volt. Ezt úgy tudtuk meg, hogy amikor vége volt a háborúnak, szakállt eresztett. Vörös szakálla volt. A szüleit Auschwitzban elpusztították. Máskülönben kerékpározó bajnok volt. Egyszer a moziban mutattak egy filmet, s ott is bűvészkedett. Egy keréken is meg tudott állni, úgy egyensúlyozott. Mi a nézőtéren ordítottunk, hogy Ne, Kapusi! Vékás Domi is ott volt, ő jól tudott németül. Esténként hülyéskedtünk. Vékás Domi Hitlert utánozta. Mátyás Gyuri, a kovásznai orvos is ott volt.

1945. május 9-én, mikor Szentgyörgyön a románok randalíroztak, tudatlanságból teledobálták a szentgyörgyi parkot gránátokkal. A parkot én takarítottam meg. Kúsztam lépésről lépésre, s szedtem össze a gránátokat. Vécsey-gránátok voltak, ezeket én tökéletesen ismertem. Mint árkász, megtanultam. A mai napig is szét tudnám szedni ezeket. A tányéraknát, a botlódrótos aknát — ezt használtuk a hegyekben, a bokrok között — s a hasábaknát. A tányéraknát be lehetett úgy állítani, hogy lovas szekér is átmehetett rajta, s nem robbant fel. Csak a tank alatt. De úgy is be lehetett állítani, hogy egy ember alatt is felrobbant. Lehetett csavarni a tetejét, az kúszott befelé vagy jött kifelé, s az vágta el a gyújtószeg peremét, amikor lenyomódott.

A Mikóban a szekrényem tele volt robbanóanyaggal s gyutaccsal. Pakucs Sanyi később állatorvos lett — nyugodjék szegény —, anyám, mikor csomagot hozott, mindig őt kereste. Ha az a szekrény felrobbant volna, a Mikó a levegőbe repül. Felcsomagoltam magamat gyutaccsal, gyújtózsinórral. A zsinór egy másodperc alatt egy centit égett.

A katonaságnál mi nem tüzeltünk fával, a trikettőnek egy ujjbegynyi darabját meggyújtottam — égett, de nem robbant —, az csak a gyutacs szúrólángjától durrant. Akkora volt az egykilós, mint egy tégla. Voltak tízdekások. Úgy használtuk, hogy befúrtunk a fába, betapasztottuk a furatot, s berobbantottuk. Így vágtuk a fát, s nem fűrésszel.

Most értem meg azt, amit Pokornyi Hermann, az első világháborúban a Sósmező és Ojtoz szomszédságában levő Lesencmezejére (Leşuntul) parancsnokként kirendelt törzstiszt írt arról, hogy a bükkerdő fáit másfél, két méter magasságban lerobbantották, hogy Mărăşeşti irányába lőni tudjanak a messze hordó ágyúkkal.

Közben újabb izgalmas kitérő pörög a kocsiban.

Hogyan lett rokonunk

Zorkóczy Lajos?

A történetet Ojtoz hívja elő, amely egyik úti célunk lesz. Az első világháborúban a soproniak állták itt a sarat.

Bagoly Vilmos: Somogyvári Gyula a Mégis élünk című regényében leírja, hogyan lett Sopron a hűség városa. Magyarországnak harmincezer katonát engedélyeztek az antanthatalmak. Ennyi beöltöztetett katonája lehetett a rendfenntartásra. Megtiltották, hogy ezek az elcsatolt területekre bemenjenek. Főbelövés terhe mellett. A magyar tisztek felöltöztek rongyos civil ruhába esténként, és harcoltak a bevonuló osztrák csendőrök ellen. Ezért nevezték őket Rongyos Gárdának. Zorkóczy Lajos térdnél megsebesült, s reggel nem öltözhetett vissza főhadnagyi egyenruhába. Nem tudta volna urát adni, hol kapta a sebet. Ezért Sopronból elmenekült ide, Erdélybe. Kovásznán megismerte Benke Lenkét, aki a mi rokonunk volt. A házasságból született egy Zorkóczy Csaba Zoltán nevű fiúk. Gyönyörűen tárogatózott. Nagybá­tyáméknál sokszor találkoztam vele. Ennek a fia most szakács az egyik vendéglőben, a Montanában. Van egy nevelt fia. Román. Bereckben nevelték a román nagyszülei. A fiú fakultatív magyarórákra járt, s megtanult magyarul. A testvére, Júlia az egy-négy osztályt magyarul végezte Kovásznán. Mindketten jogot végeztek, s a két testvér magyar- és románnyelv-ismeretének köszönheti, hogy most Budapesten és Bukarestben is nyitottak ügyvédi irodát, ahol románul és magyarul is lehet az ügyeket intézni.

Mindenki Zarkóczynak említi őket, pedig o-val írják a nevüket: Zorkóczy.

Partneremből ismét kibuggyan az erdélyi magyar pedagógus elkötelezettsége: egymás nyelvét ismernünk kellene, mert lám, az uniós csatlakozás milyen lehetőségeket csillant meg a nyelvismertnek köszönhetően. Román származású fiú, Budapesten vállalkozik, s két nyelven intézi az ügyeket.