1919. február 12-én Pozsonyban több ezer fős, főként a város magyar és német lakóiból álló tömeg tüntetett a hajdani Vásár téren (most Szlovák Nemzeti Felkelés tere) az ellen tiltakozva, hogy a várost az év első napján megszállták a csehszlovák légió katonái, majd egy hónappal később az úgynevezett teljhatalmú szlovák minisztérium önkényesen Szlovákia fővárosává nyilvánította a várost. A békés tömeg skandálását, az Éljen Magyarország jelszó hangoztatását a csehszlovák legionáriusok provokációnak minősítették, ezért géppuskasortüzet adtak le tüntetőkre, majd szuronnyal támadtak a menekülő emberekre. A sortűznek a helyszínen hat halálos és több mint száz sebesült áldozata volt, utóbbiak közül ketten később életüket vesztették.
A pozsonyi sortűz néven ismertté vált tragédia áldozatai előtti főhajtásul idén már tizenkettedik alkalommal rendeztek megemlékezést a Csalogányvölgyi temetőben. Brogyányi Mihály, a Csemadok óvárosi alapszervezetének alelnöke elmondta: a korabeli hatóságok megpróbálták a történteket úgy beállítani, mintha a pozsonyi magyarok provokációjának következményei lettek volna, és ezen az alapon megtorló intézkedések sorát indították el az akkor még több mint 80 százalékában magyarok és németek által lakott városban. A helyi magyarság felőrlését célzó folyamat részeként egyebek mellett végleg bezárták a pozsonyi magyar egyetemet, sok helyi magyar vezetőt internáltak, többeket pedig megfosztottak munkájuktól. Elkezdődött az a folyamat, amely során Pozsonyt átalakították, átgyúrták egy másik várossá – mutatott rá a szónok, hozzátéve: a folyamat eredményeként Pozsony ma szlovákul beszélő város, ahol ritka a magyar szó, és ahol a magyarok egymástól elszigetelve élnek, ami még fontosabbá teszi az emlékezést. „Emlékeznünk kell rájuk, és emlékeznünk kell arra is, hogy mi itt nem betolakodók vagyunk, hanem itt van a helyünk és a jövőnk is!” – szögezte le Brogyányi Mihály.