Nagyajtán
Nagy Károly Kázmér: Elsődleges célomnak tekintettem, hogy a felekezeteket közelebb vigyük egymáshoz, ami az unitárius kollégával – Fekete Leventével – együtt sikerült. A családok java része vegyes házasságban él, és a felekezeti különbözőség kihatott a családi életre is. Kemény küzdelmet folytattunk, mivel az unitárius többség rányomta bélyegét mindenre, tagjai átnéztek a reformátusokon. Sikerült az évek alatti régi sebeket, fájdalmakat annyira tisztába tenni, hogy most már társként tekintenek egymásra. Gondolok a temető ügyére: valamikor pereskedtek, ásós-kaszás összecsapások is voltak. Egyértelmű, hogy a templom az unitáriusoké, de a vár közös, a vártól balra eső keleti rész az református temető, amit telekkönyv is igazol. Korábban szembekacagtak, amikor ezt erősítettem. Aztán a jóisten kegyelméből jött egy pályázat, és a pályáztató kiegészítést kért: a társtulajdonos beleegyezését is. Így kérték a segítségemet, amit örömmel megadott a presbitérium, hiszen a falu és történelmünk közös értékéről volt szó. Ilyen harcok, küzdelmek voltak. Az önkormányzatnál is érződött, hogy a reformátusok súlytalanok. Megjegyzem, 270 lélekkel vettem át Nagyajtát, közben fogyott is a gyülekezet, 220 lélekkel adtam át majdnem tizenhét év szolgálat után. Erre a mellőzésre úgy kerülhetett sor, hogy korábban csak beszolgáló lelkészek foglalkoztak a faluval. Nem csoda, hogy elhanyagolt volt a református közösség.
Gyermekekkel, fiatalokkal sikerült pezsgőbbé tenni a református életet. Ez közmunkákban is meglátszott. Másik nagy teher az anyagi nyomorúság, de pályázatokkal sikerült haladnunk, a templomot, majd a lelkészi lakást is javítanunk. Adományból indulva fogtunk neki az egykori kántori lak melléképülete átalakításának, abból kemény közmunkával gyülekezeti házat létesítettünk. Pályázati pénzből anyagot vásároltunk, a többit magunk végeztük, gyülekezeti tagok, presbiterek s a lelkész. Ez az épület ad otthont most a Mesekunyhónak, amelyet Nagyajta megnyert. Hangulatossá tettük a berendezést is, olyan környezetet teremtettünk, ahol istentiszteletet is lehet tartani, de kézműves-foglalkozásokat is. Ez indította a sort. Egyik vállalkozó presbiter kerítést és gyalog székely kaput adományozott a gyülekezeti ház mellé. Utána újabb kihívás következett, mivel a parókia kapuja vasból volt. Nagyajta írásos említésének 800. évfordulójára az unitárius egyházzal közösen székely kaput állítottunk a temető bejáratához. A megmaradt anyagot felajánlották a református egyháznak. Megköszöntük, de nem volt pénzünk kifaragtatni. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának közbenjárására az anyaországi Szerencsejáték Zrt. támogatott, a kaput Péterffy Dénes készítette. Hasonlóképpen, ha sikerült pályázattal a faluba behozni a pénzt, igyekeztünk azt itt tartani, helybeliekkel dolgoztattunk.
Amikor ide kerültem, egyfajta bizalmatlansággal találkoztam: mondták is, itt maradok egy, legfennebb két évet, majd továbbdobbantok. Amíg együtt tudunk dolgozni, nem rohanok el – jeleztem. Onnan is nősültem. Az ott töltött esztendők alatt megértették, van, ahova fordulni, ahova tartozni, hisz lelkiekben is igyekeztünk megtartani a közösséget. Egyre több a betelepült, ezért volt egyfajta széthúzás, végül sikerült a közös hangot megtalálni. Hasonlóképpen a nőszövetségnél az idősek nem akartak a fiatalokkal, a fiatalok az idősekkel közösködni. Végül úgy jöttem el Nagyajtáról, hogy bár anyagiakban szűkölködő, de lelkiekben életképes gyülekezetet hagytam magam mögött. Akik ott voltak, tudták, mit hogyan kell tenni, és tovább küzdenek. Feleségem elindította a Magocska furulyacsoportot, az bővült, most már népiskolai keretek között működik. Ebből a szikrából pattant ki a hangszeroktatás. Volt olyan nemzedék, amelynek tagjai, mire érettségiztek, három-négy, akár öt hangszeren is játszottak. Megpezsdült az élet, volt, akivel és volt, akinek.

Köpecen
2015. június végén édesapám 36 év szolgálat után nyugdíjba vonult. A köpeciek már korábban rebesgették, hogy haza szeretnének hozni. Meghívtak. Aztán a procedúra két hónap helyett hat hónaposra dagadt. A meghívásból aknamunkával pályázat lett. Újból megkerestek, és arra kértek, hogy pályázzam, mert engem szeretnének. Óriási fölénnyel megválasztottak. A jóistennek is ez volt a szándéka, és a gyülekezet akaratával szemben senki nem tudott mit tenni. A közgyűlés 2015. november 22-én megválasztott, 2016. január 1-jei hatállyal megkaptam a jóváhagyást. Nagyon szép ünnepség során léptem be január 10-én, köszöntött elődöm, édesapám és a gyülekezet, a presbitérium, a nőszövetség. A hangulatos beköszönő istentiszteletet sajnos más szolgálattal, temetéssel kellett folytatnom, ami egyre gyakoribb.
Úgy érkeztem Köpecre, hogy mindenkinek a lelkésze kívánok lenni faji, felekezeti különbségre való tekintet nélkül. Feleségemmel együtt igyekszünk visszaadni Köpec régi fényét, ezért is dolgozunk. Lejárt a régi bányászkorszak, amikor ragyogott a település, innen került ki a bánya tisztikara, minden második családban volt egyetemet végzett fiatal, tele volt élettel, dalárda működött. Ezeket igyekszünk fokozatosan mind beindítani. Februárban jó hangulatú farsangtemetést tartottunk. Össze kell rázni az egy településen belül élő gyerekeket. Áldatlan állapot alakult ki, a gyerekek fele Köpecen, másik fele Baróton jár iskolába. Vallásórán szembesültem azzal, hogy itt szakadás van, a gyerekek nem ismerik egymást. Lassan egy év alatt úgy összerázódott a társaság, hogy örömmel jönnek vallásórára, vakációs bibliahétre és istentiszteletre is. Elindult a néptánc, a kézműves-foglalkozások oktatása, újraindult a református dalárda, alkalomról alkalomra, ünnepről ünnepre igyekszünk minden nemzedéket megmozgatni.
A vallásórás korú reformárus gyermekek száma 40–50 közötti, közösségi rendezvényeken 60–70–80 gyerek jelenik meg. Az adventi gyertyagyújtáson a zuhogó eső ellenére mintegy 120-an voltunk.
A 620 református lelket számláló Köpec mellett ide tartozik a 42 lelkes Miklósvár. Ott kéthetente tartunk istentiszteletet. Köpecbánya kicsiny közössége ünnepekkor lejár templomba Köpecre, de igényelték, hogy ott is legyen istentisztelet. Azt is bevezettük, így havonta egyszer az iskola épületében szolgálok. 20–25 ember jön el. Úgy látom, megtermeli a maga gyümölcsét, felekezettől függetlenül lelkesen jönnek, gyermekek is, nem csak felnőttek.
A gyülekezet azzal fogadott, hogy a lelkészi lakást belül felújította és újrafödte. A külső tatarozást már ittlétem alatt végeztük. Hátravan még a tereprendezés, amit tavasszal számítunk megoldani. Feladatunk még megfelelő rendeltetést találni a volt külső iskolánknak, ahol öregotthon is működött. A belső iskolánkat használjuk: táncpróbákat tartunk, kiállítást szervezünk, szeretetvendégségek helyszíne, a másik terem a fiatalok klubja.
Májustól felségem átvette a kántori szolgálatot, kézműves-foglalkozásokat tart, a népiskola hivatalos oktatója, énekvezetőként a dalárda karnagya. Az ő biztatására a bibarcfalvi Fehérváry Egyesület szervezésében bútorfestő tanfolyam volt a nyá­ron, résztvevői többek között elkészítették a köpeci festett utcanévtáblákat.
Igyekszünk úgy élni a gyülekezetben, hogy az látszodjék a településen is. Nem csak a reformátusoknak dolgozunk, azt szeretnénk, hogy a faluban mindenki érezze jól magát. Vallásórára, bibliaórára más felekezetű gyerekeket is várok, s jönnek is. A dalárdapróbák, bibliaórák jó hangulatban zajlanak. Akármilyen rendezvény volt, az emberek részt vettek, odaálltak, segítettek. Nemrég a földvári fogolytábor áldozatai emléktábla-avatásának előkészületeiben kérés nélkül segítettek. A lelkiek mellett a közösségépítésre és a hagyományőrzésre is hangsúlyt fektetünk. A falu nemcsak szereti a pörgést, hanem oda is áll. Köpec élni akar.