A bohóc – már jelmezben – rohan, és kéri az emberek segítségét, nehogy a falu is leégjen. A nép reklámnak gondolja a bohóc szavait, nevet rajta és megtapsolja. Ő sírva magyarázza, hogy ez nem tréfa, de nem hisznek neki. Mikor végül meglátják az égő házakat, már késő, leég a cirkusz és az egész falu is.
Ezt a kis történetet már sokan használták annak szemléltetésére, hogy napjainkban milyen nehéz a hit terjesztése, továbbadása. „Korunk emberének úgy tűnhet, hogy az egyház egy letűnt kor bohócjelmezében közelít hozzájuk, középkori nyelven igyekszik előadni üzenetét, melyet senki sem vesz komolyan. Az igehirdetők mondhatnak, amit akarnak, mindenki bohócnak tartja őket, és jót derülnek kijelentéseiken.” Ha azzal próbálkozik, hogy meggyőzze az embereket a helyzet súlyosságáról, senki nem kezd el nyugtalankodni, sőt, még gondolkodni sem. Találó jellemzés korunk emberének a hit kérdéséhez való hozzáállásáról. De, ha a másik oldal, a hirdetők felelősségét is megnézzük, fel kell tennünk a kérdést: a helyzetet megoldandó elegendő volna levenni a bohócruhát, azaz megújítani az egyházi nyelvezetet, tevékenységet: a szolgálatot? Ilyen egyszerű volna a megoldás? „Elég volna, ha lemosnánk magunkról a jámborság festékét és levetnénk a régies nyelvezet ruháját? Elég volna egy látványos külső átalakulás ahhoz, hogy minden megváltozzon, s az emberek odafigyeljenek Isten üzenetére? Valóban eredményeket hozna egy formai megújulás? Aligha. Naiv tévedés volna ebben reménykedni. Szükség van az állandó megújulásra és a korszerű igehirdetésre, szükséges a mai kor nyelvezetének és napjaink emberének ismerete, de mindez kevés. Úgy tűnik, hogy zárt világunkból próbáljuk tanítani az általunk bűnösnek minősített világot, kívülről igyekszünk meggyőzni az embereket, akikkel nem akarunk sorsközösséget vállalni. Úgy érzem, Jézus szavai mutatják meg számunkra a helyes módszert: Ti vagytok a föld sója. Ti vagytok a világ világossága. A só belülről járja át, ízesíti meg az ételt. A lámpa fénye belülről világítja meg a házat, kívülről nem jutna át a fény a falakon. A keresztény embereknek belülről ható sóvá, belülről világító fénnyé kell válniuk! Nem jelmezcseréről van itt szó, hanem tanúságtételről. Legyünk a föld sója! Legyünk a világ világossága!”
Bevallom, rég olvastam ilyen őszinte, ilyen lényegbe vágó írást, mely ostorozza ugyan a mai világ háttérirányítóit, bábbá, konzum-zombivá tett embereit is, de nem kíméli az egyházi hierarchiát és az egyszerű keresztény halandót sem. Elemez, fényt gyújt, leplet leránt, de utat is mutat. Arról beszél, amiről a felvilágosult, Európa megmentésében még hívő egyházi és világi vezetők is.
Magam is beszéltem már róla: a civilek által végzett evangelizációról, a közösségi felelősségről és cselekvésről, a tudatos fogyasztásról és önfenntartásról, a felemelt fejű kollektív közéleti szerepvállalásról, a lelkünkkel való napi beszélgetésről, a másik ember szemébe való nézésről és a testi érintés egyidejűségének szükségszerűségéről (mint a hatékony és emberi kommunikáció eszközéről), a példamutató életmódról, magyarul: a kisemberek koalíciójáról. Mint a ható hit – megmenekülésünk – eszközéről. Mindenhol. Békésen és Sepsiszentgyörgyön is, Pozsonyban és Szabadkán is, Beregszászon és Lendván is, Szentlászlón, Felsőőrön és Külsőrekecsinben is.