Bár a trianoni békediktátum egyik döntéshozója — David Lloyd George — már a békeparancs utáni években megfogalmazta a címben olvasható kritikát, mégis azt kell tapasztalnunk, hogy 88 évvel később (is) tabu a trianoni döntés jogosságának kétségbe vonása.
Nemcsak a politikusok hiányoznak, de a megfelelő jogi intézmények is, amelyek szakszerűen felülvizsgálhatnák az igazságtalan nemzetközi szerződéseket és intézkedéseket, javaslatokat tehetnének azok enyhítésére. Eljött az ideje annak, hogy kialakuljon az egységes nemzetben gondolkodó magyar politikai elit, amely kitermeli az olyan karizmatikus egyéniségeket, akikben megvan a kellő bátorság ahhoz, hogy alaposan dokumentált ,,beadványokkal" forduljanak minden olyan nemzetközi fórumhoz, amely e kérdésben illetékes lehet.
Ha valaki ismeri Európa és Magyarország történelmét, akkor tudja azt is, hogy a történelmi Magyarország szétverése nem volt jogos, mert nem egy összelopkodott, -toldott osztrák császárság, török, szovjet stb. birodalom felosztásáról, nem a különböző kultúrájú népek leigázásából kialakított államközösségről, nem gyarmatbirodalomról, hanem olyan nemzeti területről van szó, amely Európa legelső és leghosszabb ideig fennálló, egységes állama volt (1001—1526).
Külön dolgozat témája lehetne az, hogy miért csökkent a magyarság létszáma a Kárpát-medencében, miért növekedett a beköltöző és az itt hazát nyerő közösségeké. Merjük már elmondani, hogy Európában, Kelet és Nyugat határán, csak a történelmi Magyarországon és Erdélyben érvényesült a betelepedő közösségek autonóm önrendelkezési joga, és immár 440 éve a világon először Erdélyország törvényhozása mondta ki a vallásszabadságot, biztosította a vallási toleranciát. A betelepülők, a románok, a szerbek és más közösségek nem voltak kitéve a francia mintájú (1792) erőszakos beolvasztásnak, helyzetük össze sem hasonlítható a cári, az alig megalakult román fejedelemség (1859) nemzetiségellenes politikájával. Nem csoda tehát, hogy a békés fejlődés biztosította feltételek közé szívesen betelepedők létszámban, gazdasági erőben s nemzettudatban — a 20. század elejére — megerősödhettek annyira, hogy az első világháború idején hazájuk ellen minősített hazaárulást követhettek el.
A trianoni trauma máig kísérő szomorú valóság. Még szomorúbb tény azonban az, hogy a nemzetközi fórumokon nem ismerik a Kárpát-medence valós történelmét, etnikai helyzetét, a magyarsággal elkövetett igazságtalanságokat. Szükség van a megfelelő bátorságra, kiadványokra, melyekben fel kellene sorolni mindazokat az érveket, amelyek rámutatnának arra, hogy a határon túl rekedt magyar közösségek autonóm önrendelkezési jogait nemzetközi szinten is rendezni kell! Nem a mai politikai határokat kell szétbontani, hanem a két békediktátum — az 1920. június 4-i trianoni és az 1947. február 10-i párizsi — jogtalanságát kell feltárni, és erre hivatkozva kell azok orvoslását követelni! Mivel a magyarság egyharmada akarata és megkérdezése nélkül, a nemzetközi jog felrúgása révén került idegen uralmak alá, a lehető legtermészetesebb dolognak tartom azt, hogy az utódállamokat nemzetközi szinten kell kötelezni arra, hogy az ezeréves magyar államterület megtartása fejében az uralmuk alá juttatott magyar nemzetrészek számára kollektív jogokat, különböző szintű autonómiákat biztosítsanak. Csak az Európai Unió által ellenőrzött önkormányzatok, autonómiák megteremtésével lehet mindenki számára elfogadható, kompromisszumos megoldásokat találni. Ez nemcsak a magyarság számára biztosítana bizonyos szintű önrendelkezést, de az utódállamok népeinek is garanciát jelentene arra nézve, hogy számukra a magyar közösségek nem jelentenek veszélyt. Ha őket befogadják egyenrangú közösségként, társnemzetként, akkor érdekeltekké teszik őket az illető területek gazdasági, kulturális és politikai felvirágoztatásában.
