Ilkei Árpád személyében új unitárius lelkész szolgál Vargyason. A tiszteletes sokat kapott Sepsiszentgyörgytől, hiszen a Mikes Kelemen Főgimnázium elődjében, a Történelem-Filozófia Líceumban érettségizett, majd Homoródújfalu embereihez, templomához, tájához nőtt szolgálatának huszonnégy esztendeje alatt. Neje nagybaconi, hazajárnak oda is. Mindhiába ezen kötődések – leginkább szülőfalujához, Vargyashoz ragaszkodik, úgyhogy nem volt kérdéses: igent mondott annak első hívó szavára szeptemberben. Ünnepélyes beiktatására nem került még sor, a parókiára a folyamatban levő felújítás miatt nem költözött be, de a ráruházott feladatokat úgy végzi, mintha minden megtörtént volna már: otthon van, nincs szükség formaságokra.
Gyermekként erdész szeretett volna lenni, ám kedvence volt a magyar irodalom, s nagy hatással rá a család jó barátja, a legendás tudású dr. Borbáth Károly, aki a történelmet szerettette meg vele, ezért középiskolába inkább Sepsiszentgyörgyre felvételizett. Az érettségit követően mégsem a tanári pályát választotta, hanem a teológiát. Úgy érezte, lelkészként, otthonról hozott nagy hitével emberi sorsokra tud jótékony hatással lenni, ráadásul kicsit anyanyelvünket és történelmünket is oktathatja. A Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Karán 1986-ban mindössze egy helyet hirdettek meg – hogy ismerőseit kicsit meghökkentse, nem azt mondta, egyetlenként, hanem hogy utolsóként jutott be –, de mivel előbb kötelező sorkatonaságát töltötte le, végül a Désfalván szolgáló Szentgyörgyi Sándorral és az időközben az évfolyamhoz társuló Nagy Attilával együtt végeztek. Az első – és vargyasi meghívásáig egyben utolsó – szolgálati állomáshelyét a legátusként Homoródújfaluban tartott istentiszteletnek köszönheti. A lelkészi állás éppen üres volt, a látottakkal-hallottakkal elégedett egyháztagok pedig aláírásokat gyűjtöttek, s felkeresték dr. Kovács Lajos püspököt, legyen szíves, tekintsen el az egyházjog előírásától, nevezze ki hozzájuk a pályakezdőt.
A kis, háromszáz lelkes közösség és az alig húszas éveinek derekán járó tiszteletes hamar egymásra talált, s nyomban nekifogtak az egyházi épületek felújításának. Nagy gondot kellett fordítani a paplakra – amelyet idővel bővítettek és korszerűsítettek is –, a templomra, annak tetőzetére és a földrengés által megrongált árbócára, a templomot körülvevő kőfalra és a temető környékének rendezésére is. Éveken keresztül építőtelep volt a parókia udvara, a hétköznapok pedig engedélyek beszerzésével és szakemberek fogadásával, a velük való együttműködésben teltek.
Igencsak nehéz és bonyolult volt a 2013-ban, utolsóként megoldott feladat. A 2001-ben, fennállásának kétszázadik évfordulójára rendbe tett templomot könnyező házigomba támadta meg. A pusztítást magával hordozó baj orvoslására magyarországi szakcéget kellett fogadniuk, amelynek irányításával felszedték a padlózatot, leástak nyolcvan centi mélyre, a vakolatot leverték, a padok egy részét csonkolták, az érintett darabokat elégették, majd újraépítettek mindent. Ilkei Árpád szerint sikerrel jártak, s a templommal egyidős karzatot megmenthették – mindez elsősorban a homoródújfalusiak elkötelezett munkájának, a Hargita Megye Tanácsánál pályázott jelentős összegnek és a testvéregyházközségüktől, az amerikai berkeley-i unitáriusoktól ismételten érkező anyagi segítségnek köszönhető.
Az amerikaiakkal 1999-ben kiépített kapcsolat a falunak más módon is hasznára vált. Tehetséges fiataloknak ösztöndíjat létesítettek, ám a pénzt nem ingyen kapták: vakációjuk ideje alatt több napot kellett dolgozniuk az egyház érdekében. „Sem a diákok, sem a szüleik nem bánták, hogy az amerikaiak feltételhez kötötték az ösztöndíjat. Az idősebb nemzedéket nem tudtam úgy megszólítani, hogy ne jöttek volna első szóra, s ezt a gondolkodásmódot örökölték gyermekeik is. Ennek az áldozatvállalásnak volt az eredménye, hogy minden közös vállalásunkat teljesíteni tudtuk” – mondotta.
A Vargyasra hazatérő lelkész hasonló szellemben folytatná a munkát otthon is. Szeretné elérni, hogy a fiatalok és idősebbek ne külön-külön, hanem szorosan együttműködve dolgozzanak. A hajlott korúak megtaníthatnák unokáikat, rávezethetnék a hagyományos, már-már elveszőben lévő mesterségek megismerésére – s mint egy sóhaj, száll fel belőle: milyen szép is lenne, ha közösen egy kis parcella földet úgy szántanának, majd vetnének be átalvetőből szórt búzával, nyáron pedig úgy aratnák le az aranyló kalászokat, csépelnének, őrölnének és sütnének kenyeret mindenki megelégedésére, mint régen! –, közösen keresnék fel a régi mezei forrásokat, oszthatnák meg tapasztalataikat, a fiatalok pedig a maguk módján és erejével hálálnák meg mindezt. „Engem nemcsak születésem és az első iskolaévek kötnek Vargyashoz: itt, ebben a templomban kereszteltek, itt konfirmáltam, majd mivel éppen a zsinatot is itt tartották, itt is avattak pappá. Szeretem Vargyast, s szeretném, ha elődeimhez, Dimény András és Andorkó Ferenc tiszteleteshez hasonló jó munkát végeznék. Az általuk letett alapokra bátran építkezem, s bízom abban, eredményes lesz munkám, szépen rendbe tett templomunk pedig hétről hétre megtelik olyan emberekkel, akik vágyják Isten közelségét” – mondotta a hazatérő lelkész.
