Hétköznapjainkból egyszerűen eltűnt a csend, egyre jobban elnyomja a legkülönfélébb forrásokból eredő, örökös zaj. Kávéházakban, éttermekben, szállodákban, fodrásznál és orvosi várókban zenével árasztanak el bennünket. Hazafelé az autóban szintén hallgatunk valamit, otthon pedig szól a CD-lejátszó, a rádió vagy a televízió – egy-egy lakásban akár több is belőlük. Okostelefonjaink már mindenhová elkísérnek – az edzőterembe, kocogásainkra, hegyi túráinkra is. Nemrég megrökönyödve hallottam, hogy nem kevés pénzért már olyan zuhanyfülkét is be lehet szerezni, amelyben vízálló tévéképernyő is van – nehogy a tisztálkodás kedvéért lemaradjunk a kora reggeli híradóról.
Legfőbb ideje tehát, hogy meghúzzuk a vészféket. Tudatosan kell visszahoznunk és beépítenünk életünkbe, családjaink mindennapjaiba a csendet, amely nélkülözhetetlen, mint lélegzéshez a levegő.
Hiszem, hogy mindenkiben ott van az elcsendesedés utáni vágy, már a gyermekeinknek is természetes igényük van rá. Időnként visszavonulnak a játékaik közé, az ágyuk sarkába, egy hintára, az ablakpárkányra – vagy belemélyednek egy képeskönyvbe. Ott aztán elmerülnek belső világukba, lecsökkentik a sebességet saját tempójukra, és a maguk gyermeki módján dolgozzák fel a külvilágot.
Gyermekkoromban egy recsegő rádiójáték vagy egy bakelitlemezről hallgatott mese a nap fénypontjának számított. Rongyosra olvasott könyvek jutnak eszembe, és mivel 25–30 évvel ezelőtt nehezen lehetett jó olvasmányokhoz jutni, úgy csereberéltük azokat, mint a bélyeggyűjteményünk darabjait. A körülöttem egyébként megszólaló hangok is mind egy-egy meghitt archoz tartoztak: a szüleim, nagyszüleim, rokonaim, tanárok és iskolatársak hangjai voltak.
És ma? Milyen nyomasztó változás történt egyetlen nemzedék alatt! Gyermekeinkre csak úgy záporozik a zavaró hangok sokfélesége. Minden témában hallhatunk különféle hangokat, amelyek erősen megkérdőjelezhető szándékkal avatkoznak életünkbe. Hangosan, lehengerlően tolakszanak, óriási hírverést csapnak maguk körül. Értelmezik a világot és az életet, még mielőtt saját magunk alakíthatnánk ki róla a véleményünket.
A televízió képei is egyre gyorsabban változnak. A különböző operatőri fogások, hirtelen vágások és idegőrlő filmzenék elszédítenek. Az emberi agynak kép-, szín- és hangfoszlányok eszeveszett áradatát kell feldolgoznia a másodperc törtrésze alatt. A régi filmeket a maguk lassú tempójával sokan idegesítően unalmasnak tartják, és türelmüket vesztve hevesen váltogatják a csatornákat. A rohanó életritmus itt is átvette az irányítást!
Éppen ezért nagy szolgálatot teszünk gyermekeinknek, ha korán megtanítjuk őket, hogyan alakítsák ki saját „belső menedékkertjüket”. Gyermekeink minden megnyilvánulását – mint például olvasás, imádkozás, gondolkodás, írás – tiszteletben kell tartanunk, bátorítanunk és támogatnunk kell. Időnként ki kell kapcsolnunk a rádiót, televíziót, számítógépet, így a hétköznapokban is létrehozhatjuk a csend oázisát. Fontos ugyanakkor, hogy már kisgyermek koruktól neveljük arra őket, hogy tartsák tiszteletben szüleik csendesség utáni vágyát.
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, nálunk két csendszakasz volt a nap folyamán. Ezeket következetesen betartottuk. Az egyik az ebéd utáni nyugalom mindannyiunk számára. Alvás, pihenés, olvasás, halk beszélgetés a saját szobában vagy egy csöndes sarokban. Minden ide-oda rohangálás tilos volt. Ebben az időben a szülőknek is joguk volt a pihenésre, és csak végszükségben zavarhattak. A másik csendszakasz este volt. Megszokták, sőt, rövidesen igényelték is.
Ha a gyerekek korán megtanulják, hogyan ápolják „belső kertjüket”, később bárhol és bármikor elvonulhatnak ebbe – még a legnagyobb forgatagban is. Akár egy zajos, nyüzsgő emberáradatban is menedékre lelhetnek. Ez a hozomány értékesebb a világ összes kincsénél!

Kertész Tibor