Meghatódva olvastam a Háromszék január 20-ai számában a Fogadd el, fogadj el címmel megjelent írást a mozgássérültek integrációjáról és arról a kezdeményezésről, hogy a gyermekek tanulják meg elfogadni sérült társaikat, a sérültek pedig önmagukat. Antoine de Saint-Exupéry szavaival én is azt vallom: „jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.
Magam is mozgássérült, 40-es éveimben járó hölgy vagyok, sokat küzdöttem és küzdök azért, hogy önálló életet élhessek, elfogadjam önmagam és elfogadjanak mások.
Születésem óta mozgássérült vagyok, műtétek sorozatán estem át, és hála Istennek, javult az állapotom.
Szerencsés helyzetben vagyok, mert szerető, összetartó családban nőttem fel, szüleim és nagyszüleim mindent megtettek értem.
Tudom, hogy nem volt könnyű nekik szembesülni azzal, hogy sérült gyerekük van, de ezt soha nem éreztem, mindent megtettek javulásom és érvényesülésem érdekében.
Sajnos két éve elveszítettem édesapámat, de nélküle nem lennék az, aki most vagyok: szeretete, határozottsága kellett ahhoz, hogy ma már kis segítséggel önálló lehessek, és hogy van egy munkahelyem is, ahova szeretettel megyek. Jó érzés, hogy tudásomat átadva én is segíthetek embertársaimnak.
Példámmal talán segíthetek az olyan szülőknek, akik sérült gyermeket nevelnek, és bízom benne, hogy nemcsak nekik, de egészséges embertársaimnak is könnyebb lesz elfogadni minket. Szeretném elérni, hogy ne legyenek előítéleteik, ha egy sérült embert látnak.
Biztatok minden kedves szülőt: forduljon bátran orvoshoz, szakemberhez, higgyen a gyógyulásban, a mozgás erejében, gyógytornában, masszírozásban, úszásban vagy bármilyen fejlesztő terápiában.
Nem kell bezárkózni azért, mert sérült vagyok vagy sérült a gyerekem!
Jómagam hálával és köszönettel tartozom id. Csíki Sándor sepsiszentgyörgyi tanár úrnak, aki fáradságot nem ismerve évek óta foglalkozik velem, megtanított önállóan járni két bottal, ellátni magam, úszni, és nem utolsósorban elfogadni helyzetemet, állapotomat. Lelkileg is mindig támogat és mellettem áll, jóban-rosszban. Türelme, kedves és biztató szavai, empátiája és határozottsága meg tudta változtatni hozzáállásomat. Egyszer azt mondta: „segíteni akarok a bajba jutott embereken, és örömet szerezni másoknak” – ezért úgy gondolom, élete, munkája iránti szeretete, hozzáértése és alázata követendő példa lehet mindnyájunk számára. Kívánom minden sérült gyereket nevelő szülőnek, hogy ilyen szakembert találjon: akkor talán minden sérült embernek kicsit könnyebb lesz az élete.
Szőcs Hilda Éva, Kézdivásárhely
