A dupla teljesítmény jutalma
Spanyolországban az építőipar az egyik leginkább húzó iparág, a tömeges romániai kivándorlás egyik magyarázatát adja, hogy a sorra bezáródó építőtelepek népére ott azonnali nagy szükség volt. A hajdanában a Nyugat Indiák aranyában dúskáló ország ma mintha falicsempébe készülne bújni tetőtől talpig ― derül ki minden második román vendégmunkás beszámolójából.
― Hírét vettük, hogy egy csempevágással foglalkozó cég munkásokat keres, oda jelentkeztünk, és az a cég végül hat hónap után munkavállalási engedélyért folyamodott a számunkra. Meg kell mondanom, hogy teljesítményünknek köszönhetjük. Mi ketten a dupláját nyújtottuk annak, amit egy spanyol megtermelt. Meg voltak elégedve velünk, valamivel jobban meg is fizettek, ami persze lehetett volna több is, de mindenképpen többet kaptunk, mint a helyiek. Olyan 140 000 peseta volt a jövedelmünk. 800 eurónak felel meg, de ma az infláció miatt ugyanazzal kevesebbet lehet vásárolni. Egyévi munka után kaptuk meg a papírokat, hazajöttünk vízumért, a papír e céghez szólt. Egészen más lehetőségek nyíltak meg előttünk. Papírokkal garantáltan nem marad munka nélkül senki. Az övezetben fő iparág a csempegyártás. Az építkezések ezt követően indultak igazán be. Ott a gipszkartonos építkezés dívik, akkora hidegek nincsenek, a falak vékonyabbak, minden belső felületet gipszkartonnal borítanak, a házakat egykettőre felhúzzák. Én egy év után otthagytam a díszcsempevágást, és beálltam egy csempegyárba. Kitanultam az egész folyamatot, kályhamesteri fokozatig vittem... Ott préselik, égetik ki, festik és csomagolják az árut. Onnan megy a hajóra. Ott dolgoztam a feleségemmel együtt hat éven át. 2001-ben, mikor bekerültem a gyárba, biztos szerződésem volt, hat hónap után végleges szerződést kötöttek velünk. Akkor vettük meg a lakást második emeleti központi tömbházban, melynek a felújítása négy évet tartott. Saját kezűleg végeztem, új csempét raktam, a konyhát a fürdő helyére költöztettem, álmennyezetet, központi fűtést, új vízcsapokat szereltem be, pezsgőkáddal, zuhanyozóval láttam el stb. 113 négyzetméter, négy háló, egy nappali, nagy konyha, nagy fürdő... Mikor készen volt, eladtuk, és vettünk egy kertes házat. Felújított lakásként jóval többet kaptam érte, maradt egy kis plusz, abból céget alapítottam.
Itt a történet újabb fordulatot vesz. Magos Sándor ipari munkásként egy érdekes fordulatát élte meg a spanyol demokrácia és proletariátus történetének.
Szakszervezeti perek
— Mikor bekerültem a csempegyárba, nagyon megszerettek. Én voltam az egyedüli külföldi. Nagyon jó munkahely volt. A főnökeimmel jó viszonyban voltam. Akkor az állam kötelezte a gyárat, hogy szakszervezetet állítson fel, mert előírta a törvény. Másfél év után szólt a főnök: egy kilenctagú bizottságot kell választani, ki jelentkezik? Senki. Na, közölte, hogy kötelező, és sorra ránk mutatott: legyetek szívesek, te, te és te, jelentkezzetek, aztán majd meglátjuk, mint lesz. Feliratkoztunk hát, és elnököt kellett választani. Javasoltak engem, de tiltakoztam, mint külföldi írni sem tudtam még helyesen, bár beszélni jól beszéltem. Jó, akkor legyél titkár. Elfogadtam, bár fogalmam sem volt róla, mivel jár. Nos, a jegyzőkönyveket nekem kellett vezetnem, haha! Aztán komputeren előhívni és kinyomtatni dolgokat, törvénycikkeket megnézni, hogy mi helyes, és mi nem. Nekem megtetszett a dolog. Annyira, hogy végül a főnökökkel is összerúgtam jó párszor a patkót. Azt mondtam, ha a munkások képviselőjének választottak, őket kell védenem, ne kifogásolják, hogy munkaruhát, megfelelő fürdési lehetőségeket követelek, a túl nagy zaj ellen emelek szót. Annyira jutottunk, hogy két ciklusban újraválasztottak, közben háromszor pereltük be munkavédelmi okokból a gyárat, ketten évi kilencezer euróval kerestünk többet a megítélt kárpótlásoknak köszönhetően.
A vállalkozó
Magos Sándornak ma kisebb hentesüzeme van, ,,kolbászgyár", ahogy tréfásan nevezi. Hogyan jutott ide, mikor e szakmának sem a kőbányászathoz, sem a csempegyártáshoz sok köze nincs? A sikeres polgári beilleszkedés mellett a családi összefogáshoz kell visszatérnünk a magyarázatért, a nagy lépés előtt — akárcsak a kivándorláskor — ismét a családi összetartás adta az erkölcsi többletet és gyakorlati támaszt, melyre építenie lehetett.
— Édesapámé volt az ötlet, mivel volt annak idején egy húsfeldolgozója Árapatakon, a kivitelezés ránk várt. Elosztottuk, mit vállalunk fel. Énrám hárult az anyagi része meg a papírok elintézése, közben még dolgoztam a gyárban. Öcsém végezte a gipszkartonszerelést — közben első fokú mester lett —, a bátyám a víz- és egyéb szereléseket, édesapám a szakértelmét adta. Úgy gondoltuk, valami különleges áruval rukkolunk ki, csak marhahúsból gyártunk, disznóhús nélkül. Mivel ez a típusú áru ott nem létezik, a sok reklámban pedig az egészségesebb, zsírmentes ételeket népszerűsítik állandóan. Olyan szalámival és kolbásszal akartunk jelentkezni a piacon, melyben kevés a zsír. Így indult. Három év távlatában már másképp termelek. Sok gondba ütköztünk, a nagyfogyasztói engedélyek megszerzése nem volt könnyű, egy évig tartott, míg a gyáracska elkészült. Egy ipari parkban béreltem csarnokot. Mellettem egy teherautó-javító műhely van, másik felől csempét vágnak. Az egyedüli hely, ahol nem kérnek külön engedélyt, mivel nem zavarok senkit. Azóta annyi a változás, hogy én vezetem, a szüleim, testvéreim a maguk mesterségét űzik. Kellett egy szakember, beültem a kocsiba, hazajöttem, és megkerestem azt a hentest, aki annak idején apámnak dolgozott. Velem jött, megpróbáltuk kihozni az eltervezett árut, de bonyodalmak adódtak. Egy új áru felfuttatása sok pénzbe és időbe kerül, és eleinte keveset hoz, úgyhogy a rövidebb utat választottam, azóta disznóhúst is feldolgozunk. A munkahelyemet ott kellett hagynom. Vitatkoztam a hentesmesterrel, aki nagyon jó szakember, és mindenáron egyre újabb és újabb terméket akart kihozni. Márpedig ott a felfogás az: ha valami megy, azt kell termelni, és addig, amíg megy. Ha van egy szalámim, aminek jó az íze, színe, formája, és kelendő, azon nem kell újítani, csak ha már nem adható el. Azzal vádolt, hogy én nem tudom eladni stb. Na, végül azt mondtam: Nézze, nem megy, hagyjuk abba. Elváltak útjaink.
(folytatjuk)
