Bizony az időket és a divatokat ítélve alkalmasint éppen a legjobb tulajdonai akasztották volna meg szekere gurulását a hírnév országa felé, ha az a véletlen nem esik, ami a mesében a kátyúba került Lotus királyfival, hogy éppen abban az irányban röpült két óriás szárnyú madár, és súrolta meg a kocsija kerekeit, mire azok aztán gurultak-gurultak hetedhét esztendeig. A két óriás madár Petőfi volt és Arany János, akik elementáris erővel vitték diadalra fönséges költészetükben az egyszerű népiességet, s ezáltal utat nyitottak Jókainak is.
Hiszen emiatt sok tollharc folyt akkor, és voltaképpen még ma sem tűntek el minden nyomai a nagy vitának. Vas Gerebennek is voltak tisztelői, pedig már ő a póriasba ment át, s még ma is élnek irodalmi utódai. Képzelhetni Petrichevich Horváth Lázár duzzogását, aki egy külön finomabb nyelvet szeretett volna a magas arisztokrácia számára, báró Jósika Miklós gúnyos mosolyát, aki eddig szuverén „hevéllyel” gyártotta a magyar szavakat, amennyi és amely fogalmakra csak kellett, otthon, a kényelmes pamlagon ülve, míg ezek talán az istállóba is bemennek, hogy a béresektől megkérdezzenek egy-egy kiteremtettézett szót vagy kifejezést.
Hosszadalmas volna részletezni e szócsatákat pró és kontra a népiesség és a „csinálmányos nyelv” mellett, de nem is érdekes. Ebben a miliőbe csak koronkint tett egy-egy kisebb-nagyobb etapot Jókai, s még mindig habozott, író legyen-e vagy prókátor. Molnárt ugyan otthagyta fél év múlva, de az ügyvédi pályát még nem. Elköltözvén Molnár ügyvédtől, Szigligeti Edénél fogadott lakást, egy bútorozott szobát, amelyért havonként hét forintot fizetett. Kikerülhetetlen volt, hogy a Szigligetinél megfordult színész emberekkel ismeretséget ne kössön, ami egyre beljebb sodorta a bohém életbe. Ezekkel élt, ha az ügyvédi kancelláriából elszabadulhatott, de korhelykedésekben nem vett részt, szívesen elbeszélgetett a Pilvaxban, uzsonnára ellátogatott Depscher uram tejesboltjába, fölkereste Petőfit a lakásán, aki igazi baráti ragaszkodással volt hozzá, s tüneményszerűen emelkedvén, gyengéd gondoskodással emelte magával „Marciját”.
Az ügyvédi vizsgát letette ugyan 1816-ban, huszonegy éves korában, a diplomát annak rendje szerint úgy Pest vármegye, mint Komárom sz. kir. város közgyűlésén kihirdették azzal a hivatalos megjegyzéssel, hogy „a cenzúra a bizottság részéről dicséretre méltónak találtatott”, de már akkor esze ágában sem volt, hogy ügyvéd legyen; sem kedve, sem temperamentuma nem volt a mesterséghez, szelíd modorát, sima természetét, ellentmondásra képtelen lelkületét ösmerve, szemébe kacagtak, ha valahol azt mondta, hogy ügyvédi irodát nyit. Mintha hóhérnak készülne valaki, akit egy csirkének vonagló teste megborzongat.
Inkább gyöngédségből tervezgette eddig, hogy övéit meg ne szomorítsa, mert meg kell adni, hogy az egész Jókai családot finom családi érzések lengték át. Az örömet szívesen osztották meg egymással, de az olyan hírt vagy kijelentést, ami kedvetlenséget vagy bánatot okozna a másiknak, szívesen halogatta mindenik. Móric minden névnapra gratulált övéinek, ha valami beszélye jelent meg, vagy egy dicsérő kritika, nyomban küldte haza. A „Hétköznapok” első példányát díszbe kötve küldé „Szeretett anyjának – a szerző”; és amikor megbetegedett a nyár elején, egyre arra kérte a környezetét, Szigligetiéket, Petőfit, hogy valahogy ne is beszéljék betegségét, mert hátha meghallanák az övéi Tóth Lőrinctől vagy valami más, Komáromba tévedt embertől, az nagy baj lenne. Minek ijesztené meg szegényeket.
Majdnem ugyanebben az időben özvegy Jókaynét is baj érte. Válynéval egy nap Madarra rándult ki névnapra, útközben felfordult a hintó, s az öreg­asszony karját törte. Kimondhatatlan kínokat szenvedett, hazajövet el is ájult Hetényben, úgyhogy kénytelenek voltak a paplaknál megállni, s vízzel locsolni életre az eszméletlent, amiben nagy buzgalommal segédkezett egy anyóka, a sovány, kiaszott, öreg papné, Csokonai Vitéz Mihály híres Lillája: Vajda Júlia.
Otthon a Jókayékkal átellenben lakó Tóth Jakab kirurgus, akit „csontösszetevő ember”-nek is neveztek a komáromiak, kezelésbe vette a fájó kulcscsontot, de az éles fájdalmak napokig tartottak. Férfiasan tűrte a nagyasszony, és csak azt kívánta, hogy Mórickának meg ne írják Pestre, mert a szegény fiú halálra ijedne. Nem is ment erről levél Mórichoz – dehogy merte volna valaki megszegni a nagy­asszony parancsát! Levél nem ment, hanem jött. Az is igen rövid volt, csak egy sor Vályhoz intézve: „Siessenek Mórichoz; veszélyesen beteg. Petőfi.”
Jókayné, aki szinte tehetetlenül vonaglott karosszékében, erre a levélre, amelynek tartalmát kíméletesen tudatták, egyszerre meggyógyult, semmije se fájt többé, csak az anyai szíve.
– Hamar az ünneplő ruhámat s a főkötőmet. Megyek Pestre!
Móricot nagy betegen találták, tífuszban feküdt, és éppen kulminált a láz, amely csaknem görbületekben szökdécsel le s fel, míg végre eléri a tetőfokot, s vagy elragadja a beteget, vagy ugyanolyan görbületekben mászik le a hegyről visszafelé. Az akkori orvostudomány mellett a tífusz még erős legény volt a betegségek között.
Szerencse dolga-e, vagy az ápoló anyai kézé, a válság két nap múlva jó irányban dőlt el. Az orvos kijelentette, hogy az életveszélyen túl van a beteg, de még most jön az ápolás nehezebb része, amikor minden kis hiba, gondatlanság nagy bonyodalmakat idézhet elő. Móric szerettei tehát ott maradtak, míg csak a betegség tartott, noha a beteg semmit se nélkülözött volna amúgy sem Szigligeti Edéné, a jólelkű német asszony­ka keze alatt, aki reggeltől estig ott sürgött-forgott körülötte. Fánika, így hítták a kis fürge Szigligetinét, és az öreg Jókayné jól összeszoktak. Vályné azt írja róla férjének: „Móric szállásadói, Szigligetiék, színész nép, az a Szigligeti Ede a férj, akinek néhány szép darabját Komáromban is adták már a színházban. Felesége jószívű, gondos asszony, s betegünk jóízűen tud mosolyogni sajátságos magyar beszédén. Derék menyecske a Fánika, világért sem beszél másképp, mint magyarul.”
Szigligetiékhez látogatók is jártak, színészek, színésznők, tarkabarka alakok, többnyire fonák emberek, excentrikusan öltözve. Különösen egy királynői termetű és megjelenésű, feltűnően szép nő költötte fel a komáromi betegápolónők érdeklődését, akik akarva, nem akarva látták az ablakon át, kik jönnek-mennek Szigligetiéknél. Eleinte, a rettegés napjaiban ha nem is, de a későbbi napokban, amikor a beteg túl volt a veszélyen, és nagyokat aludott egyhuzamban, a témaszegény négy fal közt, kivált, ha Petőfi sem volt ott, sok egyéb közt ezek a látogatók is rendre szőnyegre kerültek a beszédes Eszter és puritán erkölcsű anyja közt, aki iszonyodott az ilyfajta emberektől, s ugyancsak nem kímélte nyelvét a lepocskondiázásukban. De a legnagyobb figyelem a „szépség” felé fordult. Eszter azt állította, hogy még oly igézőn imponálót sohase látott, túltesz ez Weinmüller Franciskán is, és mintha hasonlítana egy kicsit a szegény megboldogult Asztalos Etelkához. Jókayné ellenben valami ellenszenveset vett észre a tekintetében. Ilyen vitatkozás révén, miután látták vagy kétszer-háromszor elmenni a folyosón az ablak alatt, felébredt a kíváncsiságuk, s megkérdezték Szigligetinétől kilétét.
– Laborfalvi Róza.
A nevet már hallották. Eljutott annak a híre a művészetkedvelő Jókay családhoz.
Valami gonosz dzsinn vagy még gonoszabb sejtelem váltig izgatta az öregasszonyt, hogy újra meg újra szóba hozza Laborfalvi Rózát Szigligetiné előtt, aki pergő nyelvecskéjével úgy tálalta ki a dolgokat, ahogy éppen akkor gondolta. Dicsérte egyszer-másszor a Rózát, hogy nagy tehetség, és hogy nagyon szép, nagyon okos, egyszer aztán kicsúszott a száján ez a bohóság is:
– Tessék hinni, van ő egy tisztességes, derék leány. Amikor gyerek neki van, maga aztat szoptat, és nem szégyenli.
Nevetett e furcsa észjáráson nemcsak Eszter, de Jókayné is, aki nem kevésbé furcsát gondolt magában a színészek körében uralkodó erkölcsi felfogásról, s ezt a pikáns esetet, mint valami csemegét, magával vitte, mint a Móric betegsége alatti, elmondásra méltó élmények legízesebb morzsáját, fűnek-fának elmesélvén, szigorú megjegyzések kapcsában az e világon való emberi romlottságról, úgyhogy egy egész télen át mint csiklandós anekdota keringett a komáromi társaságokban... Pedig a párkák, akik az emberek életfolyamatját előre szövik, talán akkor már be is kapcsolták azt a szálat, amely a Laborfalvi Rózáé, abba a szálba, amely a Jókai Móré volt.
(folytatjuk)