Az írók is ezekkel az eszmékkel vannak szaturálva. A Marseillaise-t fújta a Tóth Gáspár inasa, aki az új ruhát vitte haza Nyáry Pálnak, rá a Carmagnole híres dallamával felelt az Arany Sas csaposa. A Jókai asztalán Hugó Viktor, Michelet, Béranger, Louis Blanc, Sue hevertek, Petőfi szobája falain ott lógtak Mirabeau, Danton, Marat, Robespierre és a többiek, a forradalom izzó tüzében istenekké vált szörnyetegek. A nagy francia kultuszban még a szakállát is franciásan hagyta meg. Jókai szakálla még csak akkor ütközött, azt még nem lehetett idomítani. De az irályát, elbeszélői modorát próbálta. Különösen Eugène Sue imponált neki. Nevetséges, mintha egy párduckölyök a macskától tanulna ugrani. Az utánzási vágy, mint a harmadnapos hideglelés, egész írói pályáján vissza-visszatéreget hozzá. Hogy nem rontotta meg, az csak annak köszönhető, hogy eredetisége olyan, mint a vízhatlan szövet, amin semmi idegen nedv át nem hatol. Amit a franciáktól, Sue-tól, Dumas-tól tényleg átvett, az a rendkívülinek, a meglepőnek, a csattanósnak, a csodálatosnak hajszolása.
Ebben az évben különben keveset írt. Petőfi is szerelemben járt Szatmár megyében, s nagy civakodásokról adtak hírt a Lauka levelei, melyek a leánykérés körül a leány apja, Szendrey és Petőfi közt támadtak.
Jókai nyakába váratlanul sok dolog szakadt. Véletlen-e, nem tudni, de a fiatal írói csoport – a Tízek – (minden ily fajta csoport szereti a maga jelentőségét nagyítani) abban a hitben élt, hogy az a bizonyos „bécsi kéz”, mely jó időben, rossz időben előre szereti a felhőket elsimítani saját egének pereméről, lenyúlt és áthelyezte Frankenburg Adolfot a pesti Helytartó Tanácstól Bécsbe, hogy a gyékényt, illetve a lapot kihúzza a veszedelmes irányú ifjak alól, bár ez nemigen valószínű. Először azért, mert az ifjú szépírók éppen nem voltak még veszedelmesek, másodszor azért, mert ha veszedelmesek lettek volna, akkor a „bécsi kéz” szívesebben hagyja őket Frankenburg keze alatt, mint saját magukra.
Frankenburg átadta az Életépeket Jókainak, ki most váratlanul szerkesztő lett, s ideje nagy részét a lap apró-cseprő gondjai és teendői vették igénybe. A lap virágozni kezdett, ezerötszáz előfizetője volt, ami tekintélyes jövedelmet jelentett. Petőfinek 50 forintot volt képes fizetni egy-egy verséért. De kellett is a fokozottabb honorárium a konyhára, mert Petőfi ősszel megházasodott, s a Dohány utca 373. szám alá hozta a „feleségek féleségét”. E ház első emeletén vettek ki lakást közösen Jókaival. A lakás három szobából állott, ebből kettőt Petőfiék használtak, Jókai pedig a konyhán túli szobában lakott. Az ebédet az Újvilág utcai Arany Sasból hozatták, mert Petőfiné nem akart gazdasszonykodni. Bort nem ivott se Petőfi, se Jókai még akkor, ezenkívül utóbbi nem is pipázott. Este otthon együtt teáztak és beszélgettek, vagy felolvasták egymásnak, amit napközben írtak.
Anyagi gond nem vont homlokukra felhőt. Petőfi csak nemrég kétezer pengőt kapott Emichtől a verseiért, Jókainak pedig az Életképek valóságosan öntötte a pénzt. Ábrándoztak, terveztek, tele voltak témákkal, és volt otthon mindjárt egy kritikusuk is, a kis menyecske, ő volt a harmadik pajtás, ide illő, szabad, merész, gondolatjárásra férjével egyforma, néha excentrikus, de mindig szellemes. „Nem oly szép – írja Jókai –, aminőnek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt össz­hangzás – amellett rövidre nyírott hajat viselt s éppen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor.”
...Kedves, feledhetetlen tél volt ez, melynek egy még feledhetetlenebb Március vetett véget. A szokott langyos tavaszi fuvalmakba a szabadság illata vegyült. Valami titkos sejtelem lappangott a szívekben. Reméltek. Sőt vártak – lázasak voltak és mámorosak.
Pozsonyban ott könyökölt a diéta, az utolsó rendi országgyűlés, de az ólomlábon járt. Igaz, hogy efölött már Kossuth volt az úr, s a reformokra nézve az összes tekintetes karok és rendek meg voltak már puhítva.
Deák, Eötvös, Széchenyi szónoklatai előkészítették a talajt, idelent nincsen akadály többé, sőt elméletben már meg is vannak az összes nagy reformok, a felelős kormány, a népképviseleti rendszer, a szabad sajtó, de a hatalom még habozik, s még hosszú küzdelmek, nagy huzavonák lesznek, míg a megérett gyümölcsökhöz hozzájutunk.
De míg az országgyűlés piszmogott, a felső tábla pláne még habozott és morgott is, maga se bízván eléggé a jövőnek ebben a zenéjében. De az ifjúság már eddig is türelmetlen volt a januári olasz forradalmak hatására, s már januárban kimondta, hogy az országgyűlési halasztásokkal elégedetlen. E nyilatkozatra akkoriban vissz­hangzott a pesti fiatalság, mely a Pilvax kávéházban tartott gyűléséről együttérzésre és cselekedetre hívta fel a pozsonyiakat.
A párizsi forradalom híre március elsején ért Pozsonyba, éppen nyolc egész nap kellett ehhez az útjához. Kossuth rögtön kifeszíté hajója vitorláit, hadd hajtsa őket a forradalmi szellő, s megtette híres indítványát a telelős kormányról, melyet a követek többsége március 4-én elfogadott, a főrendek azonban (sok óvatos alak volt köztük) elszökdöstek előle Bécsbe, hogy ne lehessen ülést tartani. Hanem hiszen jó helyre vitték őméltóságaik a bőrüket, mert ott már a bécsi forradalmat találták. Nem lehet már az elől menekülni sehová. Mindenütt inficiálva van vele a levegő. A főrendek akarata tehát megtört, elfogadták a javaslatot.
Ami Pozsonyban főtt, ugyanaz forrt Pesten is. Csakhogy Pesten nagyobb tüzet rakott a fazekak alá a sajtó. Az ifjúság magára hagyatva, türelmetlen szenvedélyességgel tárgyalta a reformokat s elhatározta a Pilvaxban, hogy egy nagy népgyűlést és lakomát rendez a francia forradalmi lakomák mintájára a Rákosmezőn, ahová meghívja az egyetemi ifjúságot, a népet és még nyolcvan meghívót küld szét egyleteknek, intézeteknek. A programot is megtervezték. Lesznek beszédek. Lesz ökörsütés. Petőfi egy verset ír erre a napra, amit maga fog elszavalni. Végre pedig a nép megállapodik a kívánalmak iránt és pontokba önti azokat.
Klauzálnak nem tetszett a do­log. Félt, hogy az ifjak odébb mennek, mint kellene, s ezzel veszélyeztetik azt is, amit el lehetne érni. Mindjárt is mondta Fényes Eleknek, az alelnöknek (az elnök, Batthyány Lajos gróf; Pozsonyban az országgyűlésen ült most), hogy aggályai vannak, közbe kellene lépnie. – De hát mi nem tetszik? – faggatta Fényes. – Az egész – felelte Klauzál furfangosan. – A mi kezünkben kell lennie a gyeplőnek. Valamit tenni kellene! De hát mit? Az ifjúság élén Petőfi állt. Az pedig már akkor nem volt akárki. Nevét már akkor diadalmasan hordozta meg a hír az egész országban.
De Klauzál okos ember volt..., kieszelte ő a módját, hogy mit kell tenni. Értett egy kicsinyt a pszichológiához is. Látszólag helyeselte az ifjúság rákosi lakomáját és felajánlta nekik az előkészületekre az Ellenzéki Kör helyiségeit. (Hadd dolgozzanak itt a szeme előtt.) Azok örömmel, lelkesedéssel fogadták. (Boltomban vagytok már, gondolta magában Klauzál.) E lázas munkálkodás közben észrevétlenül preparálta az ifjúság vezéreit.
– Jó volna, ha előbb önök gondolnák át azokat a pontokat, mert sok szem többet lát, de sok száj kevesebbet határoz. Jó volna azokkal már készen menni Rákosra.
No, az bizony jó volna. Ráálltak gyanútlanul. Irinyi József megindítványozta, a kör pedig szövegező-bizottságot küldött ki az ifjakból, Petőfi, Irinyi, Jókai, Vasvári és Bulyovszky Gyula személyében. Csináljanak mindent a fiúk. Egyetlen öreg se lábatlankodjék nekik.
A fiúk meg is csinálták. Könnyű volt. Hiszen nem kellett kigondolni semmit. A kívánalmak a levegőben röpködtek, nem kellett őket kisajátítani, mindenkiéi voltak. Ha mutatkozott nehézség, az abban állt, hogy mit kell kihagyni? Melyik tizenkét kívánság a fontosabb? Hogy miért kötötték magukat éppen 12 ponthoz? Lehetett volna hét pont vagy tizenhét pont is, de ők makacsul megmaradtak a tizenkettő mellett. Még aznap nyélbe ütötték, s másnap, március tizenkettedikén egy értekezleten előterjesztették. Az értekezlet elfogadta az egészet, de minthogy a nemzeti bank kimaradt, azt pedig nem lehetett elengedni (mert a szabadsághoz nem árt egy kis aprópénz), a kilencedik pontból kitörülték az egyenlőség alapján álló népképviseletet (micsoda értékek lehettek ott, ahol ilyen volt a kiselejtezett lom is?), és a nemzeti bankot tették helyébe. Egyúttal azt az indítványt is magáévá tette az értekezlet, hogy petíció alakjában terjesztessenek az országgyűlés elé.   A pontozatok, melyeket Jókai az Irinyi szövegezéséből öntött át népszerűbb alakba, gyorsan szivárogtak ki a lakosság közé. Pest még kis város volt; az intelligencia úgyszólván egy csomóban élt, és mindjárt értesült mindenről.
– A császár kezei hosszúak – mondják a budai spíszbürgerek –, ebből még baj is lehet. A helytartótanács öreg tagjai, Odry, Nyéki nagyságos urak, kik lejártak kávézni Budáról a Török Tsászárba, fitymálva mosolyogtak: – A császár kezei be vannak csukva; nem lesz a dologból semmi.
De a közönség fittyet hányt a százados történelemnek, a hagyományos bécsi kéznek, a keserű tapasztalatoknak. Csodálatos, erős hit férkőzött a szívekbe, hogy valami nagy dolog sziluettje rezeg a levegőben. Senki se látta, de mindenki érezte. A pipere-üzletekben nemzeti színű kokárdákat varrtak. A Pilvax reggeltől estig tele volt, mint egy búcsújáró hely.
 

(folytatjuk)