Meglepő, hogy Brecht ma is meglepő. A városok dzsungelében című darabjának megírása óta eltelt közel száz évben annyi minden történt a művészetek, a színház világában, hogy megedződvén az újra, ritkán lep meg, zökkent ki, botránkoztat meg bennünket művészi alkotás, és mégis, ma is van valami zavarba ejtő ebben a szövegben. Szereplői az irracionalitás sűrű hálójában vergődnek, a cselekmény szerkezete is sokfelé csapong, de közben sugárzik belőle a tudatosság. Minél kevésbé értjük az események alakulását, annál biztosabban érezzük, hogy valahol lennie kell egy kulcsnak, mely utat nyit az értelem számára.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Porogi Dorka által rendezett előadása végtelenül kegyetlen képet fest a világról, ösztöneinkről, emberlétünknek azokról a szörnyűséges rétegeiről, melyeket olyan jól leplezünk kapcsolatainkban. Vajon tényleg így nézne ki „a sok jó ember”, ha szabadon engedné vágyait, indulatait? Két ember metafizikai síkon zajló, mindent felégető, és teljességgel értelmetlen harcát láthatjuk a színpadon, melyből árad a nihilizmus, a lét lehetetlensége. Amolyan idealizált küzdelemről van szó, melyben a felek elkötelezettsége elhomályosítja a harc tárgyát, melyben csupán a küzdelem élvezete irányítja a döntéseket. Az egyik fél nagyvonalú kedvezményeket tesz, a másik pedig minden támadási lehetőséget kihasználva több csatát is megnyer, de helyzeti előnyéért feladja családját, magánéletét, szabadságát. Egyik oldalon a pénz hatalma, melynek gesztusai megalázóak, a másikon a szegénység tehetetlensége, és a lenézett ember féktelen dühe. A harcért mindketten áldozatokat hoznak, és éppen arról mondanak le, ami korábbi életük értelmét jelentette. De vajon melyek az indítékaik? Miért akarja Shlink megvásárolni Garga véleményét? Mit akar megbosszulni Garga, amikor megjelenik Shlink irodájában? Shlink miért adja át Gargának a vállalkozását, és miért gondozza annak szüleit? Garga miért ragaszkodik az őt semmibe vevő Jane-hez, és miért haragszik Shlinkre? Nehéz eligazodni az olykor egymásnak ellentmondó szavak, döntések, cselekedetek dzsungelében.
Az előadás formába öltözteti az értelmetlenséget. A színészek komolyan veszik Brecht szavait, igazi átéléssel játszanak, pontosan hangsúlyozzák az ellentétes pólusok igazságát. A belső logikai szálak megfoghatatlanok, mégis súlyos életszaga van a történetnek, mintha gyerekek vagy elmeháborodottak laknák be a színpadot. Az indulatok lekötik a közönséget, a párbeszédek pontozása jól működik, de Brecht szövegének néhány rétege rejtve marad a nézők előtt. Vajon több vagy kevesebb információt hordozott volna az előadás, ha árnyaltabb helyzetekben szólalt volna meg a szöveg? Lehet, hogy kevesebbet, de világosabbak lettek volna az indítékok. Az általános megközelítés csupán érzetekben sodor a történettel, a tudat áthatolhatatlan falakba ütközik. Brecht csupán későbbi művei által hozta létre az epikus színházat, de az elidegenítő effektusok ebben a történetben is megjelennek.
Pálffy Tibor (Shlink) kimért, az önfeladásban is magabiztos, a pókerjátékos fegyelmezettségével irányítja a párharcot. Kónya-Ütő Bence (Garga) heves, megkeseredett, aki a játszmát élet-halál harccá teszi, szabadságáról is lemondva a győzelemért. Talán a vonzalom, az összetartozás érzése is táplálja a gyűlöletüket, hisz végül is ez a harc ad értelmet az életüknek. Hány ilyen élet, hány ilyen játszma zajlik körülöttünk! És hány olyan háború volt, mely csupán sértettségből robbant ki, melyet megelőzhettünk volna, ha az önérzet nem vakította volna el a józan észt! Az első világégés káosza utáni új rend káoszában Brechtnek ez volt az értelmetlen háborúról szóló első drámája, amit a Kurázsi mama és mások is követtek.
A fejetlenségben otthonosan mozognak a szereplők. Erkölcsileg valamennyien sárosak, de jól érzik magukat a bőrükben. Shlink emberei élősködő tucatfigurák, a lányok naiv prostituáltak, Garga szülei az önzőség mintapéldányai, de dzsungelkörülmények között mást is jelenthetnek ezek a címkék. A tanácstalanság, kilátástalanság, kiszolgáltatottság a mai globális állapotokat is meghatározza. Ellenség-képeket kreálunk, azoknak hadat üzenünk, és csatázunk életre-halálra, mint tragikus hősök egy nem létező tragédiában. Adományozás után arcul köpjük az elesetteket, ők pedig bocsánatért esedeznek, és köszönik a segítséget. A könyvtárak népszerűsége hasonlóan siralmas állapotokat mutat, mint az előadásbeli konténerkönyvtáré. Az önmagán túlnőtt kapitalizmus világában már nem a nyereségért, nem is a létért folyik a harc, hanem a fejlődésért, bármerre is vezessen annak útja. Közösségeink szétesőben, mert magányos farkasokként mardossuk egymást. „Ha teletömtök egy hajót emberi testekkel, hogy szinte szétreped, olyan magány lesz benne, hogy mind megfagynának” – mondja Shlink, mi pedig a bevándorlók hajóira és a nagyvárosok metróiban összezsúfolódott tömegekre gondolunk, ahol egyszerre több száz ember próbálja elkerülni mások tekintetét. Visszataszító ez a dzsungel a maga tréningbe öltöztetett, konténerek között tengődő élőlényeivel, megdöbbentő a ragadozók és áldozatok fásultsága. Az emberi érzéseket elnyomja a fém hidegsége, az építőtelepek sivársága, a kacsalábon forgó új paloták csillogó üressége. A kamerajáték új tereket nyit a lélekhangoknak, de a torz közeli képek siralmas állapotokat sugallnak. A Kaisers TV, Ungarn harsány, színes, pörgő képei után ezúttal az értelmetlenség zavaros állóvizét idézte színpadra Porogi Dorka. A külvárosok figuráinak ízléstelen ruhaviseletét, a tréningek-papucsok világát zsigerből elutasítja az ember, de ebben az előadásban van egy fanyar poézise a gusztustalanságnak. „Egyedül lenni jó” – mondja Garga miután mindent felégetett maga körül, de a tapsrendhez érkező kollégái nem engedik, hogy megszívleljük szavait. Talán még sosem ért véget így előadás ebben a színházban.
