A sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház Bezsán Noémi által rendezett Jóemberek című legújabb előadása is sokféle értelmezési lehetőséget kínál, hisz az emberi kapcsolatok témaköre gyakorlatilag mindent magában foglal, ami két ember között vagy egy közösségen belül lelki-szellemi-fizikai síkon megtörténhet. A különös, táncszerű mozgáselemek, képek, zenei bejátszások között több olyan visszatérő elemmel is találkozhatunk, melyek erős koncepciót sejtetnek, de valószínűleg kevés olyan néző volt jelen a bemutatón, aki első látásra pontosan követni tudta a produkció szerkezeti felépítését, megértette volna, hogy az általános alkotói szándékon túl miről szólnak az egyes jelenetek, hogy miért pont ez a végső formája az előadás láthatóan gazdag, sokfelé ágazó gondolatvilágának. A hatás azonban nem maradt el, a fel-felvillanó gondolatfoszlányok, érzések, sejtések mögött olyan hangulat áradt szét bennünk, amiért megérte betérni az előadásra.
Egy nő képe, aki magára eszmél, rácsodálkozik a világra, aztán egyre közelebb merészkedik a közösséghez, mely simogatja, támogatja, becézi, majd kitaszítja. A férfiak versengése, és bennük a tesztoszteron túltengése, mely egész más jellegű mozgássorban bontakozik ki, mint a lányok koreográfiája. Az egyének ki-kiemelkedése a tömegből és a párok egymásra találása. A fiú és a lány, amint felfedezik egymást a tömegben, majd együtt lélegezve összefonódnak a mozgásban. Ahogy az együttlétből kihajlik a lány, és a fiú minden erőfeszítése ellenére lassan egészen szertefoszlik a kapcsolat. A fiú, aki szabadulni akar párjától, de a lány nem engedi el, és a végtelenségig folytatódik a felelősségtudat és lelkiismeret játéka. Gondoskodás és önzés, birtoklás és menekülés, türelemjáték és szenvedés. Senki sem rossz, csak boldogtalan – üzenik az alkotók. Az egyén, aki kiválik a tömegből, és járná a maga külön útját, de minduntalan visszakényszerítik a helyére. Az új vezető, aki mellé lassan felépül az új csapat, és annyira megerősödik, hogy kész harcba szállni a régivel. Az emberi társadalom fejlődése/változása a különböző új irányzatok, érdekcsoportok megjelenésével. A párok egymásra találása és közöttük a magányosak morgása, mely az irigység és megbélyegzés különös keveréke. A nő a férfiak hálójában, felmagasztalása és bukása, szárnyalása és zuhanása. A társas lét közös ritmusában a magány külön kis világai a fénykockákban. Sorsok egy horizontálisra kiterített tömbház fénylő ablakaiban. A szerteágazó világ különös egysége, a sokarcú emberi közösség együtt lélegzése a végtelenben. Különös mozgássorok, vissza-visszatérő beállítások és formák, a cselekvések előzményei és következményei. A zene egyszerű hangzásokból állt, de nagyszerű hangulatokat hordozott, és annyira egy tőről fakadt a mozgással, hogy alig érezte az ember, bármelyik is alkalmazkodni próbálna a másikhoz. Kissé zavaró volt, hogy többször is együtt ért véget a koreográfiával, és ilyenkor a kimerült, hangos szuszogás egy pillanatra megszüntette a varázst. A lélegzést persze fel lehet vállalni, tovább lehet játszani vele, de itt alig érződött ilyenfajta tudatosság, inkább zajos csendeknek tűntek ezek a pillanatok. A megszólalások is inkább elvettek a megemeltségből, semmint hozzáadtak volna, ilyen kontextusban az őszinteség félreértelmezhető. A jelmezek látványosak és lazák voltak, a perspektivikus beállításban végtelenített semleges zöld tér egyfajta természeti állapotot és az ember végtelen szabadságát idézte.
Kerestem az emberi rosszaságot ebben a szabadságban, és nem találtam, valószínűleg, jól elrejtőzött a gyengeség és boldogtalanság mögé. A záróképen az egész közösség megjelenik: az egyén tömeggé vált. Vajon ki a rossz és ki a jó közöttük? Ki miért lesz valamilyen, és ezzel kinek árt, kinek használ? A magunk kis világában fontos a jóság, rosszaság, de az emberi lét fényében mind egyformák vagyunk. Rohanó hangyák, fűszálak, porszemek. Boldogok vagy boldogtalanok? Vagyunk. Ma még láthatóak a mozdulataink, de ha a perspektíva kitágul, beleolvadunk a végtelenbe.